Nem mind Ricsi, ami félig - IV. Bejegyzés

Péntek 09:19

Még röpke negyven perc. A projektértekezletig, ahol prezentálnom kell. Hogy mit, az még titok. Mármint magam előtt is. De nem bírom tovább a várakozás izgalmát, ezért valamit csinálnom kell. Mondjuk folytatni a naplómat. A tegnapi beégés után úgyis csak jobb jöhet...

Szóval Ricsi átkarolt, és a Twister Bár előtt cigiző-lógó hapsik szemének kereszttüzében bevezetett a szórakozóhelyre. Az utcai (le)szereplés okozta zavartól égő arcom lassan hűlt csak vissza a normálisra. Erősen bíztam benne, hogy felkent sminkem a hangulatommal együtt nem mállott le rólam. Mert ha igen, agyő tartás, marad a háztartás. Hehe.

Ricsi bólintott balra is, bólintott jobbra is, én pedig karjainak menedékében pislogtam bele a félhomályba. Annak ellenére, hogy én ajánlottam a helyet, mintha ő lett volna otthon. Én csupán megtűrt koloncnak éreztem magamat mellette, de az is lehet, hogy sötét ruházatommal együtt a bátorságom is a homályba olvadt. Szedd össze magad, Emmus!

- Szedd össze magad, Emma - mondta Ricsi, végigfuttatván rajtam a szemeit.

- Ennyire látszik? - sírtam. Na jó, nem pityeregtem, de már a könnybugyogás szélén álltam.

- Jól nézel ki - mondta erre, mire bennem rekedt a sírás. Az értelmes szavakkal együtt.

- De hát... sajnálom... kész katasztrófa vagyok... ha görcsösen igyekszem valamin...

Efféle sületlen (és kéretlen) mondatkezdeményeket motyogtam Ricsinek visszafogott hisztikörnyezetben, míg ő egy félreeső boxba vonszolt, és lezöttyentett magával szemben. Tisztára marionett-bábu voltam, ha ott, akkor felkap, és az otthonába hurcol, megadóan álltam volna hozzá. Tehetett volna velem bármit... bárcsak tett volna! Ehelyett kezébe fogta a kezeimet, és így szólt:

- Tudod, odakint eltölteni egy fél évet... megviseli az ember érzelmeit...

- Igen... - hebegtem. Nem tudtam, hová fog kilyukadni. Vártam. Remegtem.

- ...Nem könnyű kibírni... Egyedül nem...

Menjek vele? Úristen, kihív magához!

- ...Kell valaki az embernek, aki... Nehéz ez nekem, Emma!

Mondd ki, mondd ki! Kezem a kezében, a lábaim viszont kocsányon... izé kocsonyán remegtek az asztal alatt. Harisnyámon a szemnek már nem volt hová futnia.

- ...Főleg úgy, hogy valaki nem közömbös nekem, aki...

Jajistenem, jajistenem! Még a végén lánykérésbe torkollik az egész! De én azt nem fogom kibírni száraz szemmel! Csak meglesz az a nyavalyás sírás...

- ...Kellett ez a kiküldetés ahhoz, hogy végre tisztán lássak... és érezzek...

Sokszor a távolság ébreszti rá az embert, mennyire is hiányzik neki az a valaki, akit magára hagyott. Mégis csak vannak tündérmesék, anyu!

- ...eddig magamnak sem mertem bevallani... de a távolság és a magány segített...

Nyögd már ki, nyögd már ki!

- ...megismerkedtem valakivel.

A lábam döbbenten hagyta abba a kánkánt, a kezeimet pedig úgy rántottam ki a tenyeréből, mintha kígyómarás érte volna őket. Mondjuk a szívemben már el is kezdett terjedni a méreg...

- Micsoda?

Ennyire azért tellett tőlem.

- Tudom, nem lehet könnyű hallani...

- Hallani könnyű, túlságosan is - remegett a hangom. - Felfogni viszont már nem annyira. Én azt hittem...

- Én is azt hittem. Mert olyan jól éreztem veled mindig magamat. De aztán úgy jött ez a másik érzés, mint egy villámcsapás.

- Hát csapásnak csapás, az biztos.

- Nagyon nem szeretném, ha mi ketten...

- Mi ketten? - úgy éreztem, egyre vörösebb az arcom. A csalódástól. A dühtől. Ricsitől. A hülye képzelgéseimtől. Tovább is van, mondjam még? - Mi ketten, ha jól értelmezem, olyan már nincs. Te meg én, lehet, de mi már nem!

- Sajnálom.

Ricsi visszahúzta az üres kezeit, és lesunyta a szemét. Már kezdtem megsajnálni. Emmus, büszkeség, büszkeség!

- És most veled él?

- Igen, együtt élünk. És ha ez segít, tudd, hogy te voltál az utolsó...

- Utolsó? Utolsó mi?

Nem értettem. Csak szájtátva hallgattam, ami ezután jött.

- Te voltál az utolsó nő az életemben...

- Hogy mi van?

- Igazán idegenben derült ki, hogy én... nekem...

- Jesszus, mit értesz ez alatt?

- Karl segített át engem mindenen odakinn. Mindenen, érted? Olyan sokára fogadtam el, hogy...

Ekkor ette oda a fene az elfoglalt pincérlányt. Körülöttünk folyt az élet - vihogás, zene, tánc, őrület -, én viszont úgy éreztem, az idő tréfából csomót kötött magára az asztalunknál. Körkörös múlása spirálszerűen fokozta döbbenetemet.

A pincérlány rágózva tudakolta, mit kérünk. Én a pokolba zavartam, míg Ricsi tovább bámulta az asztal lábát.

- Karl? - hangom feladta a küzdelmet. Fátyolos suttogásra tellett csak tőle.

- Együtt élünk. Boldogok vagyunk. Emma, te nekem mindig...

Ez már mind-mind nem érdekes. Hogy én neki örökké ez meg az maradok. Hogy mi ketten - felejtse el! Felejtsen el mindenki! Felejteni szeretnék. Ricsi padlóra tette a lánymesékbe vetett álmaimat. Azt hittem, az élet tényleg megadja majd magát a vágyaimnak, ha erősen akarom. De tegnap este óta tudom, hogy frászkarikát az álmoknak. Csalódtam a tündérmesékben, anyu! Anyu!