Kínparádé a la sztriptíz - III. Bejegyzés

Péntek 00:03

Cigiszünetet tartottam. Tudom, tudom, nem kéne, de ha egyszer ideges vagyok?!? Ha csak eszembe jut újra, milyen volt a találkozás Ricsivel, kötéltáncot járnak az idegeim. Aztán sorban le is potyognak a mélybe.

Ott hagytam abba, hogy fél 9-re mentem a Twister Bár elé. De bárcsak ott hagytam volna az egészet azon nyomban. Hiába volt csütörtök (úristen, közben már átpötyögtem magam a péntekbe és holnap projektértekezlet!), nyüzsgött a bár előtti járdaszakasz.

Mintha csak első randira mentem volna, ideges voltam. Feszült és kétségek között hányódó. Fizikális hányingeremet mentolos cukorkával próbáltam kordában tartani, de így is sokszor kellett nyelnem. Félrenyeltem a zavaromat. Rövid fekete szoknyámon hol balról, hol jobbról rántottam egy aprót. Akkor tűnt csak fel, hogy valami gáz lehet, amikor a bejárat előtt cigizve strázsáló pasik vigyorogni és füttyögetni kezdtek felém. Nekem. Addig húzkodtam ugyanis azt a nyavalyás bőrszoknyát, amíg már éppen hogy csak takarta az alóla kivillanó bugyimat. A francba. Szintén fekete, virágmintás harisnyám pedig meglehetősen durva kontrasztban állt hófehér bugyimmal.

Kapkodva kezdtem meg a szoknya lefelé ráncigálását, amelytől olybá festettem, mint akire rájött az ideggörcs. Szabályos, néptáncba oltott bréket jártam a járdán. Mutatványom közben koromfekete blézerem mindkét gombja megadta magát (vacak kínai, a fenébe!), és a lámpafényes utcán közszemlére tettem feszülő csípőpólóm kivágásait. Nem, nem a dekoltázsomról beszélek, azt direkt jól becsomagoltam, de a kibukkanó, hastájéki hurkáim kezdtek pecsenyesütős vurstli-jelleget adni a szimpla szórakozóhelynek. Na jó, ha nem is vastag hurkák, de karcsúbb frankfurti virslik mindenképpen előfityegtek a póló kurtasága miatt.

Na ezt a komplett, autentikus koreográfiát nézte végig Ricsi a másik oldalról. Szerintem beléfagyhatott minden gondolat, mozdulat és szándék, mert olyan sziklamereven ácsorgott egy parkolóautomata mellett, hogy talán még daruval sem lehetett volna mozdítani rajta.

Én meg voltam olyan hülye, hogy integetni kezdtem feléje. Pontosabban neki. Ricsi végre erőt vett magán, megmozdult, és sután visszaintett. A cigizős, strázsáló pasik olyan jól szórakoztak, hogy egymásnak estek nevettükben. Én meg tökfeketében sápadtam egy pirosan villódzó fényreklám alatt, amely a Twister Bár-t hirdette olyként, hogy „Bármit, amit csak kívánsz!”. No asszem, engem ott senki nem kívánhatott nagyon magának... én pedig a pokolba kívántam mindenkit, de legfőképpen magamat.

Egy fél évezreddel később, amikor az izgalmas este reménye csont nélkül a mammutok és a dinoszauruszok után (ki)halt, Ricsi átjött az úttesten. Az unatkozó, link pasasok várták a következő felvonást. Ugyan roppant durva pillantásokat lövelltem feléjük, ez csak még tovább fűtötte a vigyorukat.

- Szia Emma - mondta Ricsi sután. Telefonbéli magabiztossága tesztoszteron-magas bizonytalanságba csapott át. „Kell nekem ez a nő?”

- Szia Ricsi - csipogtam. Összébb rángattam magamon a blézeremet, mielőtt még a dekoltázsom is harcba indul a lejáratásomra.

- Bemegyünk, vagy...? - kérdezte ő, én meg bólogattam. Inkább vagy, de nem tudom, micsoda. Vagy micsoda.

Átfogta a vállamat, jelezvén, hogy vele vagyok (hozzá tartozom, hozzá tartozom), és lazán belökte a Twister kétszárnyú ajtaját. A cigiző pasingerek kint rekedtek, bennünket pedig elnyelt a bár félhomálya.

Ennyi. Nem írom tovább. Nem bírom tovább. Ma már nem, illetve mivel ma már holnap van, majd meglátjuk. Egyrészt aludnom kell a projektértekezlet előtt, ahol nekem kell prezentálnom valami csodát (vagy micsodát), másrészt a Twister előtt játszódó bohózat még csak a kezdete volt valaminek, amely úgy vonult be az emlékeimbe, mint Minden Idők Leggázabb Éjszakája... De a Top 5-be mindenképpen belefért. Úgyhogy majd folytatom. De most, lefekvés előtt sürgősen elszívok még egy cigit. Egy light-osat.

Ricsi meg a búgás - II. Bejegyzés

Csütörtök 23:51

Majdnem éjfél. Azaz a ma vége. Elvégre. Izé… olyan feszült vagyok, lilábbnál zöldebb marhaságokat hordok össze. Nemcsak a monitor előtt ülve virtuális naplómba, hanem a gondolataimban és az érzéseimben is.

Ott hagytam abba, hogy sokkhatásként ért délután az irodámban (ó, van irodám!), amikor Ricsi telefonon felcsörgetett. Úgy, ahogy voltam, meztelen harisnyás lábastul, zilált jókedvemben terültem a padlóra szőnyeg gyanánt. Úgyis szétkapartam a parkettát a cipősarkammal.

Ricsi azt búgta a kagylóba, hogy „Szia, Emma. Itthon vagyok”, bennem meg a feje tetejére állt a világ. Felülre került az ég, és alulra a föld. Ja, hogy normális esetben is így van…? Akkor triplabukfencet vetettem. Leginkább érzelmileg.

Hiába határoztam el nagy bátran, mellkitolva, sarkamra állva, a sikeres előléptetéstől megfeszülve (megrészegülve?), hogy lezárom a múltat, és szakítok annak minden visszaszivárgó árnyékával, az csak nem akart velem kenyeret törni. Inkább engem újra összetörni sietett a lerohanásával.

Ricsit jó 8 hónapja nem láttam (azaz több mint 240 napja… azaz több mint hány órája is?). Ultrahosszú kiküldetésbe zavarták (nem, nem büntetésből, csak kevés volt az ember) Messziországba. Péter épphogy kikerült életem fókuszából, és Ricsi volt az adó, amelyet összetört lelkemnek kellett kifizetnie. De ezért még megfizet nekem az Élet! Busásan!

No, úgy látszik, ez a kamat-visszatérítés kezdődött meg Ricsi telefonjával. Mire összekanalaztam magam a padlóról (hosszú és zajos sóhajok, lábremegés csillapítások és belső jajveszékelések árán), Ricsi legalább huszonöt „halló!”-t kiálthatott a kagylóba. Én ugyanis képtelen voltam felelni neki. Vajon mit gondolhatott rólam? Szélütést kaptam? Pánikban kivetettem magam a harmadikról? Vagy csak kunkorok százait csavartam a telefonkagylóra zavaromban, és a bogokba szépen lassan beledolgoztam a nyakamat is?

Mindenesetre, mire halk, nyögésszerű válaszként „sziát” rebegtem a készülékbe, Ricsi már a kétségbeesés határán toporzékolt. Jó vicc, pont ő! Akkor magamról mit mondjak?

- Mi a baj, Emma? Nem is örülsz? - hallottam ki a csalódást a hangjából. Most erre mit mondhattam volna?

- De… dehogynem! Csak… nem számítottam rá…

- Arra, hogy felhívlak, vagy éppen rám nem számítottál?

Hallgattam. Megfogott. Kipecázott magának. Vagyis éppen kipécézett. Diplomatikus maradtam, ami az én állapotomban felért egy Oscar-díjjal.

- Nem tudtam, hogy véget ért a kiküldetésed…

- Merthogy nem is ért véget. Csak pár nap szabiról van szó - felelte fáradt-kiábrándultan. - De ha tényleg zavarok…

- Dehogyis! - szorítottam magamhoz a kagylót, amennyire csak bírtam. Irodám tengeribetegséget hányó ladikjában ez az átkozott telefonkagyló volt az egyetlen biztos pont. Mármint a teljes bizonytalanságban…

- Csak gondoltam - folytatta Ricsi vontatottan -, találkozhatnánk estefelé, dumálhatnánk egyet egy koktél társaságában…

- Este?

- Este. Amikor neked jó.

Jó ez nekem egyáltalán? Ültem a főnöki, párnás székemben, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy akkor kavarom-e még jobban fel az életemet, ha elmegyek Ricsivel koktélozni, vagy akkor, ha nem. Középutat sajnos nem találtam.

- Fél 9-kor a Twister Bár-ban.

Ahogy kimondtam, szétfutottak a lábaim. Jézusom, Jézusom! Megint egyenesen a közepébe mászom valaminek, amin az ’Emmus áthúzva’ tábla lifeg.

Ricsi egy vidámabb „ott leszek”-kel búcsúzott, én pedig a józan megfontolásomtól azzal, hogy eléggé szánalmas a „ha ló nincs, jó a szamár is” nyálcsorgást követni.

De hát ha Ricsi olyan jóképű (és még olyanabb), csak megér egy misét… Én pedig elég gyónáson vettem már részt az utóbbi időben ahhoz, hogy végre teljes egészében végighallgathassak egy búgó, jóképű, férfias orgonaszólamot!

A baj csak az volt, hogy naiv lelkem nem látta előre, mekkora trágyába puffanok. Méghozzá a kellős közepébe. Amikor pedig már benne dagonyáztam, késő volt kínomban azon agyalnom, hogy kellett nekem iroda, kellett nekem telefon, s hogy egyáltalán: kellett nekem előléptetés! Mert aki a kávéfőzést nem becsüli, a koktélt hogyan érdemelné már meg…?

Kinevezés szemfutkosással - I. Bejegyezés

Csütörtök 15:02

Tegnap előléptettek! Ügyeletes lótifutiból felelős kreatív projektgazdává. Juhééé! Hogy előbbi mit takart, lehet sejteni (kávéfőzés, fénymásolás, időpont egyeztetés, kávéfőzés... ja, ezt már mondtam),  utóbbi viszont még előttem is rejtély. Meg a kollégáim előtt is. Mindegy, a lényeg, hogy új pozíciómban (hú, kimondani is gyönyörűség: Új Pozíció!) munkaidő alatt is írhatom a naplómat. Ezzel már úgyis réges-rég tartozom magamnak. Az életemnek.

Erről jut eszembe, a múltam mostantól tényleges múlt. Véglegesen lezártam, a kulcsot pedig három megtermett krémesbe gyömöszölve erőltettem le a torkomon. Nehogy újra feltörhessen bennem. Te, kedves hallgató-olvasó, hallgatva olvasó ugyan nem tudhatod, miről is beszélek, de nekem muszáj (akár ly-nal is) rögzíteni a lapokra (na jó, képernyőre, ki ír ma már kézzel naplót... bármit), hogy... Hogy mit is? Ja, hogy például Péter már nem dolgozik nálunk (hálistennek); Ricsi még igen, de állandó kiküldetésen van Kukutyisztánban (ajaj, de kár); Krisz pedig már nem a barátnőm (dupla, tripla hálistennek). Azok után, hogy elcsaklizta a Pasimat, hogyan is lehetne…? Na jó, a Majdnem Pasimat. A lényegen ez úgysem változtat. Kígyót melengettem a keblemen, csörgőt és belém marót. Mindegy, túl vagyok rajta. Pont.

Csütörtök 15:43

Bejött a főnök. Nem most, az előbb. Az irodámba, mert hogy azt is kaptam. Nem nagyot, de ahhoz elegendőt, hogy végre egyedül lehessek. Oké, még elég puritán, nincs benne semmi személyes csicsa, se George Clooney a falon, se Orlando Bloom, de még egy nyamvadék Tom Cruise se. Majd pótolom őket.

Na szóval, Róbert bejött, és azzal kezdte, hogy: „Drága Emmácska!”

A combomig futott tőle a szem a harisnyámon. Nekem ez a külső idegrendszerem; ha ingadozik a vérnyomásom, ha feszül a fejem a stressztől, fel-le futkosnak a szemek a harisnyámon. Ezért nem elég belőlük soha az otthoni készlet.

„Drága Emmácska” - kezdte, és leült. Én meg kővé dermedtem. Gondoltam, oda az álom. Oda a felelős kreatív projektgazda pozíció (ez a szóösszetétel hülyére bogozza a nyelvem). Róbert mosolygott, én meg szikráztam. Belül, meg kívül is a szememmel. Az Emmácska nem tartozik az elviselhető becézéseim közé. Úgyhogy ezt szóvá is tettem Robcsikának. (Minő bátorság, Emmus!)

„Bocsánat” - újabb mosoly, olyan folyamatos-féle. - „Meg kellene vitatnunk a munkádat.”

Használják még azt a szót, hogy „cidrizik”? Mert én cidriztem. Jobbra-balra dőltek a lábaim tűsarok csapdájukban az asztal alatt, szerintem véresre karcoltam az irodai kopásállóságú laminált parkettát. Majd hozok rá szőnyeget. Alkalomadtán. Már persze, ha most rögtön, prompt (most tanultam) el nem bocsát. Úgy értem, kirúg. És jó esetben mehetek vissza kávét főzni. Rossz esetben csak magamnak, otthon. Bár akkor majd inkább a bort fogom preferálni.

Aztán elült a vihar. A gyomromban, a szívemben, az irodám hullámzó falai között. A szem is megnyugodott a harisnyámon, máma már nem hasad tovább.

Róbert töviről hegyire kiokított, mit is fogok csinálni a talán soha el nem következendő nyugdíjaslétig. Azért vagyok felelős, mert enyém a felelősség és az irányítás joga, hogyan valósul meg az adott projekt (hú, kedves naplóm, de uncsi ezt leírni! De így legalább mégis rögzítem magamban valahogyan...) Azért vagyok kreatív (persze Róbert a lelkemre kötötte - egybekötött mellbámulás közben -, hogy megelőlegezett bizalomról van szó), mert én ötletelem ki a végrehajtandó projektet. És azért vagyok gazda, mert a saját fejemmel... izé helyemmel játszom. Ha sikerül a dolog, happy van, ha bukik, akkor hazafutás. Szó szerint és véglegesen. A reklámcégeknél már csak így megy. Gondolom én.

Róbert tehát elmagyarázott mindent, aztán kacsintott egyet (ezt most miért, ezt most miért?), majd távozott. Csendben csukta be maga után az ajtót. Én meg zajosan ünnepeltem az irodában. Körömcipőket lerúgván láb az asztalra, karok a tarkó mögé, mint a nagykutya pasik. Bár nekem inkább harisnya van a lábamon, mint szőr. Legalábbis jobb napokon.

Így örömködém éppen magamban, amikor megszólalt az asztalon a telefon. Harsány mozdulattal kaptam fel a kagylót. Ilyen magabiztos „halló”-t talán még a világ nem hallott, amilyet én rikoltottam a kagylóba. Aztán Ricsi hangja olvadt a fülembe: „Szia, Emma. Itthon vagyok.”

Én meg rövid úton a padlón voltam. Az igazgatói szék úgy ugrott ki alólam, hogy az ablakig csusszant. Én meg függőlegesen a laminált padlóra. Az élet egy rejtély. Pont.