Tiporj szíven, Gergő! - XI. Bejegyzés

Szombat 09:38

A digitális naplóírásnak megvannak a maga előnyei. Hogy például nincsen hátramaradó, illetéktelen kezekbe jutható papír levélszemét, ha a francba hajítom az egészet. Egészen kicsike nyomóhatás a delete gombon a kijelölés után, és volt kín, nincs kín. De vajon miért nem akaródzik mégsem megszabadulnom a bithalmaztól, ha a karcos hangú középmagas pasingerre gondolok, akit VV Gergőnek hívott? Jaj, anyu, vajon miért?

Tegnapi bejegyzésem után ágyba nyomtam magam (a vágyaimmal együtt), mert későre járt, s bár ma szombat van, a munka nekem sajna nem áll meg a lábán. Lábon kell kihordanom. Szóval késő vágyak, egy gondolat, terveztem, hogy szépen ellazulok a paplan alatt… aztán hirtelen reggel lett. Jött a 8 óra, mint a meszes, pedig nem is ettem meszet. Azonnal meszetnékem… izé mehetnékem támadt, mert Róbert, a WeaRthUnder-től visszatérvén, még a mellemre kötötte, hogy ma reggel 9-kor megbeszéljük a hogyan továbbot. Amelyből reméltem, hogy nem istenhozzád lesz.

Pontban beértem, az értekezlet sima volt, mint kötőtűmozgás a nagyi kezében, és arra jutottunk, hogy csúcsra járatjuk a projektet. Ahol én leszek a G-pont, haha.

Fél 10 körül vágtam be magam az irodámba, Róbertet kint rekesztettem, legnagyobb meglepetésemre Violától pedig kávét kaptam. Mifene, csak nem valódi befutó lettem?

A tegnaphoz még hiányzik némi adalék, amelytől váratlanul kék lett az ég, és kigyulladt a pázsit a szívemben. Huh, hogy is kezdjek neki? Szóval VV hátulról meglepett - na nem úgy, fúj! Akkor toppant közém és a Gergőnek nevezett, amúgy tök karcos orgánumú pasinger közé, amikor éppen szakadék harisnyámból hámoztam ki borotválásra megérett lábaimat. VV jópofizott Gergővel, Gergő meg jó profihoz illőn vele hebegett. De közben láttam a szemeit (türkizzöld lagúna kékes csillogással) rajtam lefetyelni. Mit mondjak, nem csurrant rosszul.

VV smúzolt még kicsit az értem-hozzám-nekem beosztottal, míg én tűsarkaimba másztam vissza (szövegüktől meg majdnem a plafonra), aztán szerencsére elgályázott. Ő is Dorothy ajtaja mögött tűnt el.

- Igazi művészbejáró - fordult ripsz-ropsz felém Gergő. - Bár jobb lenne, ha egyesek örökre eltűnnének mögötte.

Hallgattam. A lagúna zöldje hűs hullámaival nyaldosta a szívemet.

- Bocsánat az iménti intermezzóért - folytatta az é(r)des hangú. - Üres pasiduma. Utálom. Extrahosszú ú-val.

- Nem tesz semmit - nagyvonalúskodtam, miközben színpompás léggömbök rajzottak a szívemben. Mi a bánat van velem? - Ez csak az én kivételezett osztályrészem. Hetedhét korosztályon túlról is magamhoz vonzom a pasasok fehérjeállománnyal tömött fantáziáját. Kész biológiai csoda vagyok, folyton párzásbiológiára kiéhezett csorda caplat a nyomomban…

Jézusom, mi történik velem? Be nem áll a szám, és akkor is csupa hülyeség göngyölög ki rajta!

Gergő nevetett. Őszintén, lábamról lekapóan. Tűsarkaim össze-összekocogtak alattam.

- Soha nem próbált meg még kezdeni valamit ezzel a nyelvérzékkel? - kérdezte pajkosan a pasi, de nem sértődtem be tőle. Hiszen a szemeiből felém csapó hullámverés minden ellenállásomat tisztára elmosta. - Amúgy Török Gergő vagyok, bájdövéj. Bocsánat, hogy nem ezzel kezdtem.

- Maga azt kezd, amit akar. Mármint velem. Mármint kezdetnek megteszi. Mármint…

Mármint józan eszem a sárgára kövezett út fúgái közé illant, én meg ott álltam forróvá hevült szívvel. Tartózkodó attitűdöm valahogy pőrén-szálán eltűnt.

- Meginna velem egy akármit akármelyik este? - vágott a közepébe Gergő, és formás csípejére illesztett, izmos kezei fantáziámban már máshol tapogatóztak. Nálam, rajtam, bennem. Ehem. - Már persze csak ha nincs ellenem kifogása.

- Én és a harisnyám sem szívesen szakadunk el magától - nevettem zavaromban. Zavarom-pom-pom, a csudába hají-tom. - Nem vagyok én olyan… ö… kékharisnya, akivel ne lehetne harisnyaszakadtáig meginni valamit…

Ekkor egy kicsit elkezdett furán nézni rám. Na nem annyira, csak mintha a szemeiben ringatózó tenger csapásiránya vett volna fel némi nyugtalan örvényt. Végül csak megszólalt azon a leheletbennrekesztő morcos-karcos hangján.

- Hívni fogom. Varsány végül rám bízta a projekt felügyeletét, de nekem most sajnos haza kell sietnem az én drágámhoz…

Itt ért véget a világ, már láttam is síromon a vágott virágtengert. Egyáltalán nem volt türkiz vagy kék. Fekete tintába mártott, kíntól csepegő, bűzlő-nedvedző rohadt növényhalom borult a nyughelyemre.

- Tudja, Lara éppen ma 8 éves. Úgy értem, a lányom. Velem lakik, és megígértem neki…

Tovább már nem figyeltem rá. Félrehánytam magamról a kegyetlen virágkupacot, és újra kiléptem a fényre. Lánya van. Vele lakik. Egyedül. Szeretem!

Snassz a vége, fuss el véle! Kikapta kezemből a melltartó reklám prezentációjának paksamétáját, mosollyal szórta tele a látóteremet egészen a perifériáig, és Dorothy ajtaján belépve nyommá veszett. Igazi varázsajtó. Csak nehogy végleg eltűnjön mögötte.

Óz, a pojácák micsodája - X. Bejegyzés

Péntek 22:48

Na még ezt az egyet. Kókuszos krémmel töltött csokigolyót meg bejegyzést is. Tudom, tudom, túl sűrűn kapdosom befelé a hízófalatokat, színtisztán tömöm magam, mint a libát. Hát, mit mondjak, nincsen gégerekedésem. A kókuszgolyós csokiizét még Róberttől kaptam délután, miután visszatértem… vagy megtértem Óz, a micsodák birodalmából, ahol Óz maga Veszprémi Varsány volt, a micsoda meg Pedro Aldomóvar… hát micsodája. De itt még nem tartottam.

Szóval kialakult az állóháború. Patthelyzet köztem, VV és a melegre tévedt művészeti-tervezési igazgató között. A fülbehágó csendet végül Pedro, a Füstösképű törte meg, aki Varsányhoz fordult, és így szólt.

- Akkor felviszem a hölgyet.

- Fel hová? - gyanakodtam. - Kéglire?

- Nem, télire inkább butykosalsót veszek - jött a felelet, majd VV bólintása után Aldomóvar karon ragadott, és kitessékelt a főnöki hodályból.

A szőnyeg szabados rojtjai szokásszerűen tűsarkaimat nyeldekelték, ahogyan visszafelé tartottunk a liftek irányába. Pedro jókedvűen füttyögött meg prüttyögött kísértemben, míg én inkább magam alatt tartottam a szemem. Rutinom aztán kifizetődött, mikor a lábam alól kifogyott bőnyeg (bőséges szőnyeg) felfedte sikált járólapon nem kezdtem újra piruettbe.

Még a liftben is tartottam a számat. Úgy értem, csukva.

Eggyel feljebb mentünk csupán, ahol a liftajtó tártával azonban egyenes arányban államat is lefelé rántotta a gravitáció. Meg a döbbenet.

Kilépvén a felvonóból Óz, a csodák csodája birodalmába jutottam. Megvolt a sárga köves út, a hurrikán a távolban, amely Dorothy-ék házát tanította repülni, de még a kislány kutyája Totó is a közelembe szaglászott, hogy megkapja a harisnyámat. Lyukacsosan, örökbe.

- Ne már úgy, Ottó - legyintett egyet Pedro, mire a kiskutya sutba dobta magát, és eloldalgott.

- Mielőtt megkérdezné, neki könnyebb kimondani az Ottót mint a Totót - szólt az Úr hangja. Valahonnan tényleg látótávolságon kívülről, én legalábbis se nem láttam, se nem komáltam. Túl karcos volt, túl morcos, és túl direkt. Főleg, amikor folytatta:

- Ráadásul azt a harisnyát már én is kinéztem magamnak…

- Eh, úgyse körmöljön vele. Majd elmúlik.

Csak múlna már, aminek múlnia kell. A Füstösképű újra megindult, a helyes - és sárga - útra terelvén. Az emelet totálisan egybefüggött. Nem határolták válasz-, de még csak spanyolfalak sem, egy volt a légtér, egy volt a táj. Mesébe illően berendezett.

- Hol vagyunk? Mi ez? - próbáltam betájolni magam, ahogyan keresztüllépdeltünk a téren. Akárha filmstúdióba pottyantam volna.

- Emez vetkőzésre meg mutatóba való - jött a válasz. Nem volt benne köszönet, de egy kis pöszézés igen.

Mire makacsul megtorpanhattam volna, hogy innen csak akkor tovább, ha végre magyarul is felvilágosítást kapok, a madárijesztő leállította lépteit, s vele együtt az enyémeket is.

- Itt hálj, küldöm a tököröt. Isten véled, drága tyúkocskám - mondta még végül Pedro, és lelépett. Beleveszett Dorothy házának maradványai közé.

Lehet, hogy le kellene állnom az evéssel, vagy legalább kevesebb tudatmódosító kávét innom. Mert ez az egész olyan szürreálisnak hatott, hogy megmaradt harisnyámon a szemek nejlont könnyeztek kínomban.

- Bújjon már ki belőle, így nagyon feslettnek tűnik!

Már megint az előbbi Úr hangja. Csak most közelebbről, a hurrikán által leejtett ház omlatag ajtaja mögül. Mielőtt elléphettem volna az útból, vagy akár csak tűsarkammal letérhettem volna a kikövezett sárga csapásról, ki is nyílt a bejárt, és felbukkant benne egy középmagas pasi. Egyenesen hozzám szökkent.

- Hát itt volnánk - jött az intelligens bemutatkozás. Nem kaptam tőle túl nagy IQ-frászt.

- Volna a fene - próbáltam útját állni a lyukacsosodásnak, de hiába simogattam a harisnyámat, hasadt elöl, nyílt hátul. - Ki maga és mit keresek én itt, akárhol is keresek és akármit? Nekem a melltartó reklám terveit kellene végre prezentálnom, de egyik futóbolond után a következő állja az utamat.

- Ahogyan gondolja, kiskegyed - fonta maga előtt kézbe karjait a csikorgó hang tulajdonosa. - Ha maga stoppos akar lenni, én leszek útonálló. Bár a harisnyájára inkább ráférne némi stoppolás…

- Mi baja a harisnyámmal? Én szeretem az ementáli stílust!

- Nekem speciel a trappista jobban bejön. Igaz, abban nincs lyuk, de legalább nem műszálas.

- Vicces alak maga, lesből támadó mikrofonos rém!

Néztem a pasingert, miközben végleg feladtam alsóruhám kozmetikázását. Néztem a pasingert, és elfogott valami furcsa érzés. Néztem a pasingert, és… a fene, nem is tudom. Olyan természetellenes izé ütött ki rajtam. Irultam-pirultam, islogtam-pislogtam, nedves lett tőle az eszem tokja, hogy leálltam vele cívódni. Persze ő szívózott tovább.

- Na álljon be szépen Dorothy műemlék házikójába, és vegy le végre ezt a lyukrafutott ruhadarabot! Ha végzett, jöhet a melltartó is… úgy értem, a prezentáció.

- Mit képzel maga is… - keltem ki a tűsarkaimból, és olyan pipa fogott el (az irulás-piruláson túl), hogy nem vonultam fedezékbe, előtte kaptam le magam a tíz körmömről a harisnyával együtt.

- Remek, már vetkőzik - érkezett meg a nudizmusra Veszprémi Varsány is. Hátból támadott, s(p)ortszerűtlenül. - Gratulálok, Gergő! Neked minden nő seperc megnyílik!

S míg ők ocsmány-taszító férfimódon élvezkedtek a szituáción, én kezdtem hótkomolyan úgy érezni, hogy nemcsak a harisnyám, de a vérvonalam sem szakadt túlontúl messze a feslettségtől. Azt a bárcás bitorlóját!

Félreértelmezések meleg kínjátéka - IX. Bejegyzés

Péntek 22:21

A folytatás cenzúráért kiált, de én vágok elébe. Meg bele a naplómba. Közben persze lejárt a mosógép meg kihűlt a pizza, úgyhogy visszatelepedtem a gép elé pityereg... illetve pötyögni (Hát Istenem, eszembe jutott Ricsi... meg Karl! Anyúúúú, miért eszik ennyien ilyen forrón a kását?)

Tehát én sikeresen kitúrtam a konkurens próbababát a székből, de mielőtt elkezdhettem volna prezentálni magamat, berobbant a WeaRthUnder vezérigazgatójának irodájába az a félelmetes pasinger, aki felkért engem egy keringőre. Gusztustalan dörzsölős masszírra. Nagyon undi volt! Szerintem az arckifejezésemen is látta, hogy előbb egy orangutánt franciában, mint őt simán, mert gyorsan a szája elé kapta szembetűnően manikűrözött kezeit.

- Dzsókodom, docsánad - torzulta arca elé kapott ujjain át, mire Varsányi Veszprém vagy Veszprémi Varsány (fene se tudta megjegyezni) hangosan ciccegni kezdett. - Mondom, csókolom, bocsánat!

Ezt már szabadult szájjal negédelte felém a füstös képű madárijesztő, majd feszültségoldásként még hozzátette: - Nem úgy értettem!

Csakhogy ezzel nem oldott semmit sem. Sem feszültséget, sem gatyamadzagot. A gyomrom páternoszter felvonóként liftezett fel s alá az oszlani nem képes gusztustalan beszóláson, s mintha még az idefelé jövet, hátam mögött nőcskékről csevegő pasingerek is benne(m) utaztak volna. Hát (ki ne) jöjjön, aminek jönnie kell!

- Akkor hogyan értette?

Gyomromat leültettem, én meg felálltam a székről. Harisnyátlan bátorsággal toltam ki a cicimet. Mind a kettőt, ráadásul egyszerre.

- Tudja kisasszony, csókolom kisasszony… még nehéz rendet tartani a teremben…

- A mit nehéz, a hol?

- Félre ne sértse magát, beképzelt erőszakomba esik, de rettegetett a beszédem.

Azzal mosolygott rám, mint egy tubákot szippantott szelence. Ó, te jó ég, már nekem is félrehord a nyelvem!

Mindeközben a vezérürü… akarom írni vezérigazgató asztala masszív védelmében, karba tett kezekkel figyelte életem legsértőbb jelenetét. Ráadásul nem átallott még sandán mosolyogni is hozzá. Kikérem magamnak a duplikált szexuális zaklatást!

- Akkor én most elmegyek - döntöttem magamra az elhatározást. - Az ügyvédem meg… majd ha lesz valamikor… visszajön. Úgy értem, valamikor visszajön…

Ezt vajon melyik ostoba sorozatból tanulhattam? De ha már igen, legalább miért nem tudom hihetően eljátszani?

Persze, hogy nincs ügyvédem! Meg persze, hogy nem mozdultam egy tapodtat sem! Viszont a légteremben lévő férfiak igen.

VV (a nagyfőnök Varsány) kióvakodott az asztala mögül, a füstös képű erőszaki meg magába roskadt. Fizikailag is, az egyik fotelba, a bugyik-melltartók perverz menedékébe.

Meg kellett szólalnom, hogy lássák, ki van nyeregben.

- Ha babára vágyik, van egy példány a rusnya páfrány mögött. Ő majd bekapja… a masszírt - zúdítottam a fotelben hentergőre. - Virágot a virágnak…

- Teljesen félreérti a helyzetet, Miss SZK&R!

- Mindenesetre nehéz félre nem érteni a „megdörzsölni a micsodámat” kérést - duzzogtam.

A mérgem közben azért szállt el szinte nyom nélkül, mert elnéztem a Füstös Képűt a fotelben, ahogyan lelki agóniáját vívja. Szándékosan nem lehet valaki ilyen barom, a szándéktalanság pedig, ahogyan az apukám tanította, szánni való. Az öntudatomból azonban végre nem engedtem.

- Ja, amúgy van nevem, Mr. WeaRthUnder!

- Oké, oké - billegett egyik lábáról a másikra Varsány. - Bocsásson meg, Emma… ugyebár. Szóval ez az úriember itt - azzal a fotelben fetrengő langalétára mutatott - a WeaRthUnder művészeti-tervezési igazgatója.

Úristen! Hová kerültem? A gazdaságis mufti meg bizonyára egy nyálát csorgató szatír, hogy a bentlakásos pszichopata marketinges főnökről már ne is beszéljünk. Széleskörű a felvétel Addamsék Ruhaboltjába…

- Amúgy portugál. Echte. És úgy beszél magyarul, mint egy random szótárazó számítógépes szoftver. Ismer minden szót, csak éppen a jelentésükkel nincsen tisztában…

Némán szemeztem a Füstös Képű melltartók és bugyik között elmerült alakjával. Szóval ezért barnább az átlagnál. Már éppen jót röhögtem volna a szerencsétlenen, amikor az szólásra nyitotta a száját.

Varsány is tudta, hogy ilyenkor szokott beütni a ménkű, ezért kiráncigálta a ruhák közül a langalétát, és szabályosan elém lökte.

- Hadd mutassam be…

- Pedro Aldomóvar, hisztijére!

- Úgy érti, tiszteletére - tolmácsolta Varsány, és újra sanda mosolygásba kezdett.

Én csak álltam bambán, ráztam a madárijesztő testápoló krémektől és szorítástól mentes puha mancsát, s kezdtem úgy érezni, egy bizarr álomba cseppentem.

- Most csak viccel, ugye? Pedro Almodóvar, mint a filmrendező?

- Dehogy, kisasszony! Én Pedro Aldomóvar lészek. Nem egy meg egy.

- De végülis mindegy - röhögött bele VV a véget nem érőnek tűnő bemutatkozásba. Most már csak kiszabadítottam a kezem az övéből. Mármint a tenyeréből, dehogy nyúlkálok én a gatyája övében…

- Bár ha úgy csesszük - pironkodott a füstös -, én is a hapsikra zavargok…

Jesszus! Nem túl sok itt a melegfront mostanában?

Szatíra a szatírok között - VIII. Bejegyzés

Péntek 21:57

A felettem lakó nénike kiakadt a cigifüsttől. Az, hogy én mit nyelek miatta, sosem érdekes, de ha egyszer (na jó, sokszor) kiállok az erkélyemre szívni a dohányt meg a fogamat, már rögtön világvége van. Nénikénél ég a világ, süti már az Emmus türelemzónáját. Hát sosem hallott még ez a mamó a türelmi rendeletről?

Mindegy, hagyjuk az erkély-jelenetet. A WeaRthUnder-nél tartottam, ideje visszatérni az ottani fellépésemre. Amely nem lett sem parádés, sem csúfos, helyette bizarr, mint az ágyékmasszírozás. Ez most hogy jutott eszembe? Hát pont ez az!

Na szóval, a liftből menekülvén magába süppesztett a hatodik emeleti szőnyeg, tűsarkaimon mintha nádasban jártam volna. Billegtem is, mint a kimozdított kakukkos óra ütemet lóbáló nyelve, csak én nem szabályszerűen. Az viszont már szabályszerűen vérciki volt, amikor a vezérigazgatói iroda ajtaja melletti titkárnőkuckó asztalának estem. Hát nem pont ott fogyott ki a szőnyeg a lábam alól, én meg csúszkálni kezdtem a tükör járólapon. Vagy tükörjáró lapon. Vagy mifenén.

Elég az hozzá, sőt sokkal több az elégnél, hogy asztallapon ragadtam a titkárnőt, aki a mögötte lévő falnak csapódott székestül, dauerostul, bennrekedt sikolyostul.

A körülményekhez képest nem túl körülményesen szedtem össze magamat, tűsarkaimat a hegyükre állítottam, és kínosan mosolyogtam a középmagas árfekvésű kosztümjében letámadott szekreterire.

- Mi a pokol kénköve folyik itt? - nyílt meg szezámszerűen a vezérigazgatói iroda ajtaja, és egy jólszituált fej (értsd: őszes halánték, finoman cserzett arc, dzsordzsklúnis szemek) kukkantott ki ránk. Vagyis inkább a fejhez tartozó arc. És inkább rám, mint ránk.

Egyszóval égtem, mint a belobbantott gázpalack.

- Maga kicsoda, hölgyem?

A hölgy én voltam, a kicsoda viszont nem akart beugrani. Helyette én bújtam vissza hűvösebb bőrömbe, és a kérdezőre rebegtettem pilláim működőképes hányadát.

- Békeffy Emma vagyok az SZK&R-től - csipogtam sután, míg a titkárnő döntő százalékban összeszedte magát, és kiegyenesedett ültében.

- Csak úgy berontott - rondított kéretlenül a bemutatkozásomba a beosztott, mire a főnöki arcfej feléje fordult.

- Hallomásból értesültem róla - tárgyilagoskodott jólesően karcos orgánumával a boss, és tekintetét visszairányozta rám. - Szóval, miügyben, Miss SZK&R?

- A… reklám miatt jöttem - feleltem hiányzó konkrétummal. Egyszerűen nem jött a számra a melltartó szó. Ahol annak valójában lennie kellett, ott is mintha félrecsúszott volna hidegburkolatos kűröm következtében.

- Milyen reklám, SZK&R?

- Hát az… izé… melltartó reklám miatt.

- Jöjjön be, SZK&R! Köszönöm, mánipeni, a hölgy érkezését előre jelezték!

Ez utóbbi a titkárnőnek szólt, aki közben elsimította magán összezilálódott kiskosztümjét, megszólítására azonban ráncba gabalyodott a főnökére irányzott tekintet.

- Nem jövünk ki túl jól, de ez belügy - sandított rám oda nem illő csibészséggel a vezérigazgató (továbbiakban: igazgató), és puhán csukta be mögöttem az ajtót. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam volna, ha nem lett volna mind foglalt. A középméretű irodában álló diriasztal előtt két fotel és két szék váltotta egymást sormintában, de egyik zsúfoltabb volt, mint a másik. A fotelekben ruhahalmok… khm… alsónemű és hálóruhakupacok gubancolódtak egymásba, míg az egyik széken rám hosszúfrászt hozó meztelen női próbababa csücsült keresztbe rakott lábakkal. A másik szék majdnem üres volt, ha nem számítjuk a vászonbőröndöt, amelyből egy garnitúra műanyag láb és kar lógicált kifelé. A garnitúrán egy bábunyit értek.

Az aberráltnak tűnő Csajfelmetsző Jack iroda gazdája egyáltalán nem pironkodott, amikor fogta a próbababát, és erős kezeivel megragadván a sarokban kókadozó páfrány mögé szuszakolta azt.

- Vigyázz, pihenj - humorkodott az igazgató, és a próbababa fenéklenyomatát őrző székre mutatott. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam, meg momentán elfoglaltam magam azzal, hogy ne legyek túl zavarban. A túl azt jelenti, hogy a harisnyaszemek totálisan leszemtelenedtek a lábamról. Majdhogynem puszta combbal-vádlival ültem a negédesen mosolygó igazgató előtt.

- Veszprémi Varsány vagyok - mutatkozott be a diri, majd lélegzetvétel nélkül folytatta. - Igen, tudom, de még véletlenül sem Veszprémvarsányban születtem. Hagyjuk félre a vicceket!

- Ö… természetesen - hebegtem-bazsalyogtam, mert egyszerűen nem tudtam, hogyan jövök majd elő a farbával. Illetve a mellekkel.

Varsány leült, de nem dőlt hátra, hanem kinyomta a mellkasát. Tán csak nem rá kéne adnom egy próbadarabot? Egy melltartót?

- Boldizsár Róbert felhívott, hogy kezében van a vezérfonal… mármint a magácska kezében, természetesen. No, hadd halljam, Miss SZK&R!

Már igazán kezdtem volna felállni meg kétségbeesni, amikor berobbant az iroda ajtaja, és egy füstös képű, elegáns madárijesztő száguldott be rajta. Közvetlenül közém és Varsány közé.

- Nem megyek többé ágyékmasszírozásra, Varsi! - visította az érkező, majd, miután ráébredt, hogy nincsenek egyedül, hátralesett rám a válla felett. - Csókolom, kisasszony! Nem dörzsölné meg a micsodámat?

Megbízóhoz való átriszálás - VII. Bejegyzés

Péntek 21:32

Rám esteledett. Végre! De ugyanakkor úgy érzem, ma kiléptem a Fényre. Hehe. Túl a projektértekezleten, és túl egy olyan látogatáson, amely kínosan indult (hogy máshogyan, persze), de aztán reményt keltően végződött. Izgatott vagyok. Izgatott!

Azt már nem mondom tovább, ami a hátralévő értekezleten történt. Én ragyogtam, és közösen összedobtuk a reklámhadjárat vázlatát. Kaptam tapsot, meleg pillantásokat, elismerő szavakat - mintha csak nem is rólam lett volna szó. Tényleg! Kicsit úgy érezhettem magam, mintha egy sztárcsajszi bőrében lebegnék.

Aztán gyorsan visszacsüccsentem a földre. Meg a saját gúnyámba. Mikor Róbert kora délután újfent megjelent az irodámban (maga mögött becsukott ajtó, miegymás), már tudtam, hogy készül a vihar.

- Emmácska!

- Anyádka! (Nem, ezt nem mondtam ki, de majdnem. A saját lábfejemre kellett taposnom a tűsarkammal, hogy ne nyikkanjon ki belőlem a riposzt.)

- Emmácska! Feladatom van számodra. Hálás.

- Tehát eleve érezzek hálát érte?

Csípős voltam, mint a Dijoni mustár. Róbert miatt, meg a korábbi tárgyalótermi sikerem miatt.

- Vicces vagy, tudod? - somolygott a főnököm. - Na szóval, fogod szépen a bájos fenekedet, meg a melltartó-reklám vázlatát, és átviszed a WeaRthUnder-höz!

Oké. Róbertnek sikerült eljutnia addig a határig, amelyen átlépve már komolyan fontolóra veszem a „szexuális zaklatás” címkéjű bűvös gépezet beindítását. Ami sok, az sok! Mert lehet, hogy egyesek szemében a fenekem tényleg bájos, de hadd döntsem már el én, ki nézegetheti, és ki nem! Irgumburgum!

- Megyek. De nem a fenekemmel, te meg jól tennéd, ha maradnál a saját szűk kereteid között... azazhogy amúgy is odabenn toporogsz, és nagyon nem illik kifelé kukucskálni a nyáladat csorgatva!

Ellöktem magam a székemről, ujjaim közé kaparintottam a dossziét, és kisétáltam az irodámból. Az ajtót nyitva hagytam magam mögött. Csak a folyosó legvégén vetemedtem arra, hogy elröhögjem magam. Szemem sarkából ugyanis láttam, ahogyan Róbert a döbbenettől sóbálványosdit játszik, és talán még a lélegzete is kihagyott néhány ütemet. Ha mákja van, nem fulladt meg sem mérgében, sem az oxigénhiánytól a szőnyegemen fetrengve. Hogy a fene(kem) essen belé!

A WeaRthUnder a melltartó-reklám megbízója. Ő az óriáscég, amelyik ezeket a nekem is tetsző, szexi és kényelmes cicifogókat gyártja. Az irodájuk egy 5 saroknyira lévő gigantomán office building-ben terpeszkedik, ahol a teljes hatodik szintet elfoglalja. No persze a rucikat nem ott varrják.

Az irodaépületben, a bejárattal szemben, a hall túloldalán 3 lift várta egymás mellett a várakozókat. Nekem a középső tűnt szimpinek, talán azért is, mert két pasi várta előtte, hogy megérkezzen a felvonó. Beálltam mögéjük. Hm, szívesen közéjük furakodtam volna, engem az öltönyös hapsingerek ab ovo képesek levenni a lábamról. Mind a kettőről.

Mivel nem látták, hogy mögöttük tipródom a tűsarkaimon, nem engedtek előre, amikor megjött a lift. Én durcás szájjal léptem be utánuk, ahol aztán rám mosolyogtak, és hagyták, hogy először nyomjam meg a kívánt emelet gombját. Ők hátra húzódtak, én előttük mutattam nekik kosztümös hátamat, és hosszúra meghagyott, égővörös hajamat.

Míg lassan kezdtünk el cammogni a hatodikra (ők tovább kívántak utazni felfelé), a következő beszélgetésnek lehettem fültanúja:

- A tegnapi milyen volt?

- Óvatos típus.

- Mennyire?

- Khm, amíg nem látta, hogy tényleg van nálam... izé... szóval védekező eszköz, nem volt hajlandó még a pulóverét sem levenni.

- Úristen! Néha azt hiszem, ez a „kulcs” mindent megold. Helyzetet is meg... a ruhákat is.

- Megmosolyogtató kis liba volt.

- Szenvedélyes?

Na ekkor akadtam ki. De nemcsak én, hanem a lift is. Úgy megálltunk valahol a negyedik és az ötödik között, mint a pinty. Zakkant a felvonó, és én azt kívántam, valamelyik pacák mögöttem harapja el azt a piszok nyelvét!

Olyan szemekkel fordulhattam hátra, hogy a két öltönyös szájzárat kapott.

- Nyugodjon meg, kisasszony, nem szokott sokáig tartani!

- Az idegrendszerem sem - sziszegtem. Tudtam, mire gondolok, és mintha ők is kezdték volna kapisgálni.

- Amit az imént hallott... - kezdte a másik, a magasabbik. De nem hagytam, hogy befejezze.

- Semmi közöm hozzá. Remélem, hasonló férfiakhoz sem lesz soha!

Mintha csak helyeselné a lift is, tovább indultunk felfelé. Én visszafordultam előre, és amint kinyílt az ajtó, szó nélkül léptem ki a WeaRthUnder irodáinak folyosójára.

Immár mosolyogtam. Jól megadtam nekik, büszke vagyok magamra! Nem hagytam cserben nőtársaimat; különben is, felfordul a gyomrom azoktól a hapsiktól, akik ostoba tárgyaknak néznek bennünket! Szívem szerint beutalnám őket péniszkorrekcióra - olyanra, amely nem ad, hanem elvesz. Végleg!

Ja, hogy mi történt a  WeaRthUnder-nél? Mindjárt leírom azt is, csak most sürgős dohányoznivalóm akadt. De az nagyon nem ér, hogy mindig én szívom a fogamat a taplócskák miatt!

Mellbőségre vett heuréka - VI. Bejegyzés

Péntek 13:20

Gyors telefon lassú témáról. A projektértekezlet kínos utózöngéje. Ezúttal nem nekem kínos, hanem a hívó félnek. Megérdemli, úgy kell neki. Úgy kellene nekem valaki, mint egy falat kenyér. Így nem ér! Lássuk tovább, mi történt azon a fránya délelőttön!

Most már nemcsak tudtam, hanem biztos is voltam benne, hogy a teremben minden rosszmájú pasinger (miért, lehet egy pasi jómájú? Szerintem nem. Vagy gonosz, vagy sokat iszik, ergo kizárt!)... szóval a teremben minden rosszmájú pasinger azt hiszi, az áll rapid kinevezésem mögött, hogy Róberttel kavarok. Azaz ő kavar velem. Na, ezt jól megkavarta a kedves főnököm!

Kedves főnököm, továbbra is fölénk magasodva, Kovács Andrissal szemezett. Látszott rajta, hogy kettős vibrációtól szenved: egyrészt dühös, mint állat, másrészt óvatos, mint egy visszavonulót fújó szatír. Kényes a téma, így még kényesebb annak az elvarrása. Mert a szájak mindig gyorsan nyílnak, és köpik tovább a legapróbb csíráját is a félreérthetőnek.

Én azonban nem tudtam józan maradni. Muszáj volt kiállnom szólóságom mellett.

- Kedves Kovács Andris - kezdtem, tompítván előbbi élemen. - Ha neked a munka és a magánélet összefolyik, nem ebben a csapatban a helyed. De ha szimplán csak hülye vagy, kávét főzni nekünk, maradhatsz. Látod, én is azzal kezdtem...

Elmélyült a csend, mintha egy feneketlen kútba gyömöszölték volna. De aztán valami cincogni kezdett. Tardos Klau volt az, a grafikuslány. Rázta a magába fojtott röhögés, vele mozgott az egész bazinagy asztalunk is, amelyre támaszkodott.

- Tényleg csak túlpörögtem - szabadkozott Andris, és vörös volt, mint a Golden Gate, ha rásüt a felkelő nap.

- Lépjünk túl - mondta aztán határozottan Róbert, majd leült. - Emma, gyere ki, várom a véleményedet!

A micsodámat? Miről? Erről? Vagy a projektről?

- Emma - dörrent barátságtalanabbul a főnök. - Szeretnélek látni a flipchart mellett. Várom a vezérfonalat.

Milyen micsodát? Azért csak felálltam, és kicsoszogtam a tábla mellé. Minden szem velem lépett, velem fordult, és remélem, velem is érzett. A mélyvíz akkor nekem ott tényleg mélynek tűnt. Róbert engem várt, én meg azt, hogy ki dob nekem legalább egy nyomorult békatalpat, hogy a felszínen tudjam tartani magam.

- Tehát - vettem fel legtudatosabbnak, leghivatalosabbnak tűnő hangszínemet. - Melltartó reklám.

- Melltartó - visszhangozta lassan Berecz Áron, aztán szájához kapta a kezét, és Andris után vörösödött. Mi van ma ezekkel a két lábon járó tesztoszteron-szauruszokkal?

- Úgy vélem, három dolgot kell összhangba hoznunk a reklám során. Hangsúlyoznunk.

Vártam a benyögést, hogy azt kell hangsúlyoznunk, ami a melltartóban van, de elmaradt a beszólás. Nagyon helyes, Kovács Andris bunkózása eszerint megadta a kerülendő alaphangot. Kezembe fogtam a filctollat, és írni kezdtem a flipchartra.

- Első a biztonság, mint a mellek védelme, a muszáj hordani, ilyesmik; második a kényelem; harmadik pedig az erotika, a dizájn, az egyéniségre szabás, az érzelmi- és lelkiállapot megjelenítése pont pont pont.

- Hogy micsoda? - hunyorgott Andris. - Ezek meg mikutyák?

- Látszik, hogy nem vagy nő - válaszolt helyettem ceccegő stílusban Váczi Vica.

- Hát nem - morogta vissza Andris. - Tényleg nem. Szóval, mik ezek, amelyekről Emma beszélt?

- Van, akinél a melltartó a nőiesség egyik kifejező eszköze - kezdte a magyarázást Vica úgy, mintha  egy értelmi... bocsánat, érzelmi fogyatékossal beszélne. - Mintegy plusz nemi jelleg... nem, ez azért túlzás, da ahhoz hasonló.

- Képzeld csak el - folytattam -, hogy ha sikerül megfognunk a dizájn oldalát a dolognak, már nemcsak azzal hívogat majd a melltartó, hogy pölö ne hintázzanak a cicik mozgás közben, hanem azzal is, hogy olyat vegyek, amelyik illik hozzám. Amelyikkel magam köré csavarom a hapsikat. Amelyik én vagyok, kifejez engem, a hangulatomat, a vonzás-taszításomat, teljes erotikus atmoszférámat.

Úgy belemelegedtem, hogy kifulladtam. Szorított a magassarkúm, szorított a szoknyám, szorított a... a melltartóm is. Stílszerűen. Illetve dehogy, ezt bele ne tegyük a reklámba!

Körbenéztem. Róbert ámult, Andris bámult, Áron még a száját is eltátotta egy cseppet. Még jó, hogy nem nyalogatta körbe az ajkait.

- Nagy vagy, Emma - mondta Róbert. - Pontosan erre gondoltam én is. Hogy a nőiesség hiúságán keresztül tegyük vonzóvá a terméket. Tényleg grat, Emma! Ez a vezérfonal, amit vártam! Gyerünk, dolgozzuk ki!

Róbert tapsolt hármat, felállt, és egy fél órára kimentette magát. Egyedül maradtam a stábbal, és munkához láttunk. Tovább is van, mondjam még?

Kilóra mérik a cicit - V. Bejegyzés

Péntek 12:31

Túl vagyok a projektértekezleten. Számos tapasztalattal gazdagabban. Meg néhány idegszállal szegényebben. Azt hittem, Ricsi volt a hónap mélypontja. De akkor még nem voltam tisztában azzal, hogyan is néz ki valójában egy ilyen reklámértekezlet. Akár a feketeleves.

Még a nagy haccacáré előtt Róbert surrant be az irodámba. Kémlelt balra, kémlelt jobbra, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Pedig én nyitottan szeretem. A kérdéseket meg (le)zártan.

- Drága Emmácska.

Már megint kezdi. Már megint ÍGY kezdi.

- Nemsokára kezdődik az értekezlet, és gondoltam, elárulom végre, miről szól a projekt...

- Még éppen időben - mormogom. - De miért kell ehhez a csukott ajtó?

Tudom, észrevettem, hogy mióta előléptettek (folyamatos tadaaam!), kissé felvágták a nyelvemet. De inkább a nyelvemet vágják fel, mint hogy átvágjanak a palánkon. Nálam ugyanis sajnos eléggé alacsony az a palánk, és én sem vagyok az a nagydarab termet, úgyhogy könnyű átemelni azon a bizonyos lécen. De kissé elkalandoztam.

- Szóval, arra gondoltam...

Csak nehogy valami olyasmit mondjon, ami kettőnkkel kapcsolatos, mert akkor én nemcsak gondolok majd valamire, hanem meg is teszem.

- ...hogy megfelelő dobás lenne neked... úgy értem, kapásból mély vízbe dobás... - Róbert vigyorgott közben, mint a fakutya, én meg elkezdtem gyorsabban venni a levegőt. - …egy melltartó reklám...

Upsz! Ezt most minek véljem? Meg is kérdeztem gyorsan.

- Ezt most minek véljem?

- Öööö... feladatnak - válaszolta Róbert átmeneti zavar után, és mintha melltájékon kezdett volna vizslatni a szemével. Kezdtem belevörösödni. A pipába.

- Ha ez most arra akar célzás lenni, hogy...

A főnök úr közbevágott.

- Ez nem célzás semmire. Ez egy... izé... testhezálló feladat valaki olyannak...

Testhezálló? A kilóimról beszél? A KILÓIMRÓL???

- ...aki kezdő a témában, ráadásul nő.

Én nem akarok nő lenni! Neki semmiképpen nem! Hiányzik a fenének, hogy rajtam csámcsogjon az egész reklámrészleg. Hogy azt csócsálják: „nohát, ez az Emma mennyire belevaló nő. Mennyire melltartóba való nő. Ott is E vagy F kosárba (hogy a G-t már meg se említsük)”. Frászt! Duplakarikás frászfrancot!

- Szóval? - kérdezte ártatlanul Róbert. - Készen állsz?

- Kész vagyok. - remegett a hangom kissé. Remélem, csak kissé. - Jöjjön, aminek jönnie kell. De ha csak egyetlen utalást is meghallok a folyosón...

- Nyugi, Emmácska. - Ismét az az undormány vigyor. - Majd én megvédelek...

Na még csak az kéne! Persze, ezt nem mondtam ki hangosan, felvágott nyelv ide vagy oda.

- Akkor mindjárt kezdünk? - kérdeztem helyette lemondóan. Lehangolóan.

- A szomszédos tárgyaló már csak terád vár - nyájaskodott a főnök úr, én pedig egyszerre haraptam az ajkamba, és tapostam a lábujjamra, ahogyan kikeltem az íróasztalom mögül. Harcra, haccacáréra fel!

Péntek 12:53

Muszáj volt szünetet tartanom. Mármint a naplóírásban. Róbert váratlanul bejött, rám vigyorgott, megdicsért, megint vigyorgott, végigmért, ahogy szokott, aztán kiment. Egyre jobban érzem, hogy szorul körülöttünk a hurok. Amit én tágítani, ő szűkíteni szeretne. Kénytelen leszek most már komolyabban birokra kelni vele, ha nem akarok magamnak rosszat. Meg neki se. Mert ha így folytatja, nem én fogok rosszul kijönni a dolgokból...

Szóval szépen besorjáztunk a tárgyalóba. Elöl a főnök, mögötte én, mögöttem meg még négyen. Helyet foglaltunk, nagyjából körben, már amennyire a 14 személyes asztal engedte a helyezkedést, Róbert pedig kiállt a flipchart tábla elé egy lézeres küyüvel, és ismertette a feladatot.

Közben titkárnője, Viola szétosztotta közöttünk a projekt írásos anyagát. Sovány mappa száraz feladatleírással. A színeket nekünk kell majd belé varázsolni.

- Tehát így állunk. Így fogunk neki. Kérem a primer koncepciót!

Nehezen értettem meg, mit akar. Inkább körbenéztem.

A csapat többi tagja gyors lapozgatásba kezdett a mindösszesen három oldalas dokumentumban, mire végül Tardos Klau, a grafikuslány megszólalt.

- Akkor legyen valami erotikus.

Na erre aztán elkezdtek repkedni az ötletek.

- Nyár és napfény.

- Valami csókkal és simogatással kapcsolatos.

- Inkább otthon, hálószoba, esti lefekvés.

- Melltartóval? Reggeli készülődés.

- Tipi-tapi a munkahelyen.

Mintha elvágták volna az időt. Csend lett. Róbert rám nézett, én Kovács Andrisra, aki bedobta ezt a hajmeresztő pimaszságot, a maradék kollektíva pedig elosztotta egymás között a szemkontaktust.

- Na ez most mi volt? - kérdezte Róbert a halotti csendben.

- Csak egy ötlet - felelte Andris ártatlanul, de úgy kerülte a tekintetem, mint légy a felé lendülő csapót. - Túlfűtöttem az agyam.

- Nagyon is túl - mondtam élesen, mivel komolyan rám való utalást éreztem a háttérben. Tudtam, hogy nem kell nekem ez a meló. Tudtam, hogy el fog szállni egyik-másik kancsúr (kan + ficsúr) fantáziája. Tudtam, hogy Emmus kelepcébe sétál. Tudtam...

Nem mind Ricsi, ami félig - IV. Bejegyzés

Péntek 09:19

Még röpke negyven perc. A projektértekezletig, ahol prezentálnom kell. Hogy mit, az még titok. Mármint magam előtt is. De nem bírom tovább a várakozás izgalmát, ezért valamit csinálnom kell. Mondjuk folytatni a naplómat. A tegnapi beégés után úgyis csak jobb jöhet...

Szóval Ricsi átkarolt, és a Twister Bár előtt cigiző-lógó hapsik szemének kereszttüzében bevezetett a szórakozóhelyre. Az utcai (le)szereplés okozta zavartól égő arcom lassan hűlt csak vissza a normálisra. Erősen bíztam benne, hogy felkent sminkem a hangulatommal együtt nem mállott le rólam. Mert ha igen, agyő tartás, marad a háztartás. Hehe.

Ricsi bólintott balra is, bólintott jobbra is, én pedig karjainak menedékében pislogtam bele a félhomályba. Annak ellenére, hogy én ajánlottam a helyet, mintha ő lett volna otthon. Én csupán megtűrt koloncnak éreztem magamat mellette, de az is lehet, hogy sötét ruházatommal együtt a bátorságom is a homályba olvadt. Szedd össze magad, Emmus!

- Szedd össze magad, Emma - mondta Ricsi, végigfuttatván rajtam a szemeit.

- Ennyire látszik? - sírtam. Na jó, nem pityeregtem, de már a könnybugyogás szélén álltam.

- Jól nézel ki - mondta erre, mire bennem rekedt a sírás. Az értelmes szavakkal együtt.

- De hát... sajnálom... kész katasztrófa vagyok... ha görcsösen igyekszem valamin...

Efféle sületlen (és kéretlen) mondatkezdeményeket motyogtam Ricsinek visszafogott hisztikörnyezetben, míg ő egy félreeső boxba vonszolt, és lezöttyentett magával szemben. Tisztára marionett-bábu voltam, ha ott, akkor felkap, és az otthonába hurcol, megadóan álltam volna hozzá. Tehetett volna velem bármit... bárcsak tett volna! Ehelyett kezébe fogta a kezeimet, és így szólt:

- Tudod, odakint eltölteni egy fél évet... megviseli az ember érzelmeit...

- Igen... - hebegtem. Nem tudtam, hová fog kilyukadni. Vártam. Remegtem.

- ...Nem könnyű kibírni... Egyedül nem...

Menjek vele? Úristen, kihív magához!

- ...Kell valaki az embernek, aki... Nehéz ez nekem, Emma!

Mondd ki, mondd ki! Kezem a kezében, a lábaim viszont kocsányon... izé kocsonyán remegtek az asztal alatt. Harisnyámon a szemnek már nem volt hová futnia.

- ...Főleg úgy, hogy valaki nem közömbös nekem, aki...

Jajistenem, jajistenem! Még a végén lánykérésbe torkollik az egész! De én azt nem fogom kibírni száraz szemmel! Csak meglesz az a nyavalyás sírás...

- ...Kellett ez a kiküldetés ahhoz, hogy végre tisztán lássak... és érezzek...

Sokszor a távolság ébreszti rá az embert, mennyire is hiányzik neki az a valaki, akit magára hagyott. Mégis csak vannak tündérmesék, anyu!

- ...eddig magamnak sem mertem bevallani... de a távolság és a magány segített...

Nyögd már ki, nyögd már ki!

- ...megismerkedtem valakivel.

A lábam döbbenten hagyta abba a kánkánt, a kezeimet pedig úgy rántottam ki a tenyeréből, mintha kígyómarás érte volna őket. Mondjuk a szívemben már el is kezdett terjedni a méreg...

- Micsoda?

Ennyire azért tellett tőlem.

- Tudom, nem lehet könnyű hallani...

- Hallani könnyű, túlságosan is - remegett a hangom. - Felfogni viszont már nem annyira. Én azt hittem...

- Én is azt hittem. Mert olyan jól éreztem veled mindig magamat. De aztán úgy jött ez a másik érzés, mint egy villámcsapás.

- Hát csapásnak csapás, az biztos.

- Nagyon nem szeretném, ha mi ketten...

- Mi ketten? - úgy éreztem, egyre vörösebb az arcom. A csalódástól. A dühtől. Ricsitől. A hülye képzelgéseimtől. Tovább is van, mondjam még? - Mi ketten, ha jól értelmezem, olyan már nincs. Te meg én, lehet, de mi már nem!

- Sajnálom.

Ricsi visszahúzta az üres kezeit, és lesunyta a szemét. Már kezdtem megsajnálni. Emmus, büszkeség, büszkeség!

- És most veled él?

- Igen, együtt élünk. És ha ez segít, tudd, hogy te voltál az utolsó...

- Utolsó? Utolsó mi?

Nem értettem. Csak szájtátva hallgattam, ami ezután jött.

- Te voltál az utolsó nő az életemben...

- Hogy mi van?

- Igazán idegenben derült ki, hogy én... nekem...

- Jesszus, mit értesz ez alatt?

- Karl segített át engem mindenen odakinn. Mindenen, érted? Olyan sokára fogadtam el, hogy...

Ekkor ette oda a fene az elfoglalt pincérlányt. Körülöttünk folyt az élet - vihogás, zene, tánc, őrület -, én viszont úgy éreztem, az idő tréfából csomót kötött magára az asztalunknál. Körkörös múlása spirálszerűen fokozta döbbenetemet.

A pincérlány rágózva tudakolta, mit kérünk. Én a pokolba zavartam, míg Ricsi tovább bámulta az asztal lábát.

- Karl? - hangom feladta a küzdelmet. Fátyolos suttogásra tellett csak tőle.

- Együtt élünk. Boldogok vagyunk. Emma, te nekem mindig...

Ez már mind-mind nem érdekes. Hogy én neki örökké ez meg az maradok. Hogy mi ketten - felejtse el! Felejtsen el mindenki! Felejteni szeretnék. Ricsi padlóra tette a lánymesékbe vetett álmaimat. Azt hittem, az élet tényleg megadja majd magát a vágyaimnak, ha erősen akarom. De tegnap este óta tudom, hogy frászkarikát az álmoknak. Csalódtam a tündérmesékben, anyu! Anyu!

Kínparádé a la sztriptíz - III. Bejegyzés

Péntek 00:03

Cigiszünetet tartottam. Tudom, tudom, nem kéne, de ha egyszer ideges vagyok?!? Ha csak eszembe jut újra, milyen volt a találkozás Ricsivel, kötéltáncot járnak az idegeim. Aztán sorban le is potyognak a mélybe.

Ott hagytam abba, hogy fél 9-re mentem a Twister Bár elé. De bárcsak ott hagytam volna az egészet azon nyomban. Hiába volt csütörtök (úristen, közben már átpötyögtem magam a péntekbe és holnap projektértekezlet!), nyüzsgött a bár előtti járdaszakasz.

Mintha csak első randira mentem volna, ideges voltam. Feszült és kétségek között hányódó. Fizikális hányingeremet mentolos cukorkával próbáltam kordában tartani, de így is sokszor kellett nyelnem. Félrenyeltem a zavaromat. Rövid fekete szoknyámon hol balról, hol jobbról rántottam egy aprót. Akkor tűnt csak fel, hogy valami gáz lehet, amikor a bejárat előtt cigizve strázsáló pasik vigyorogni és füttyögetni kezdtek felém. Nekem. Addig húzkodtam ugyanis azt a nyavalyás bőrszoknyát, amíg már éppen hogy csak takarta az alóla kivillanó bugyimat. A francba. Szintén fekete, virágmintás harisnyám pedig meglehetősen durva kontrasztban állt hófehér bugyimmal.

Kapkodva kezdtem meg a szoknya lefelé ráncigálását, amelytől olybá festettem, mint akire rájött az ideggörcs. Szabályos, néptáncba oltott bréket jártam a járdán. Mutatványom közben koromfekete blézerem mindkét gombja megadta magát (vacak kínai, a fenébe!), és a lámpafényes utcán közszemlére tettem feszülő csípőpólóm kivágásait. Nem, nem a dekoltázsomról beszélek, azt direkt jól becsomagoltam, de a kibukkanó, hastájéki hurkáim kezdtek pecsenyesütős vurstli-jelleget adni a szimpla szórakozóhelynek. Na jó, ha nem is vastag hurkák, de karcsúbb frankfurti virslik mindenképpen előfityegtek a póló kurtasága miatt.

Na ezt a komplett, autentikus koreográfiát nézte végig Ricsi a másik oldalról. Szerintem beléfagyhatott minden gondolat, mozdulat és szándék, mert olyan sziklamereven ácsorgott egy parkolóautomata mellett, hogy talán még daruval sem lehetett volna mozdítani rajta.

Én meg voltam olyan hülye, hogy integetni kezdtem feléje. Pontosabban neki. Ricsi végre erőt vett magán, megmozdult, és sután visszaintett. A cigizős, strázsáló pasik olyan jól szórakoztak, hogy egymásnak estek nevettükben. Én meg tökfeketében sápadtam egy pirosan villódzó fényreklám alatt, amely a Twister Bár-t hirdette olyként, hogy „Bármit, amit csak kívánsz!”. No asszem, engem ott senki nem kívánhatott nagyon magának... én pedig a pokolba kívántam mindenkit, de legfőképpen magamat.

Egy fél évezreddel később, amikor az izgalmas este reménye csont nélkül a mammutok és a dinoszauruszok után (ki)halt, Ricsi átjött az úttesten. Az unatkozó, link pasasok várták a következő felvonást. Ugyan roppant durva pillantásokat lövelltem feléjük, ez csak még tovább fűtötte a vigyorukat.

- Szia Emma - mondta Ricsi sután. Telefonbéli magabiztossága tesztoszteron-magas bizonytalanságba csapott át. „Kell nekem ez a nő?”

- Szia Ricsi - csipogtam. Összébb rángattam magamon a blézeremet, mielőtt még a dekoltázsom is harcba indul a lejáratásomra.

- Bemegyünk, vagy...? - kérdezte ő, én meg bólogattam. Inkább vagy, de nem tudom, micsoda. Vagy micsoda.

Átfogta a vállamat, jelezvén, hogy vele vagyok (hozzá tartozom, hozzá tartozom), és lazán belökte a Twister kétszárnyú ajtaját. A cigiző pasingerek kint rekedtek, bennünket pedig elnyelt a bár félhomálya.

Ennyi. Nem írom tovább. Nem bírom tovább. Ma már nem, illetve mivel ma már holnap van, majd meglátjuk. Egyrészt aludnom kell a projektértekezlet előtt, ahol nekem kell prezentálnom valami csodát (vagy micsodát), másrészt a Twister előtt játszódó bohózat még csak a kezdete volt valaminek, amely úgy vonult be az emlékeimbe, mint Minden Idők Leggázabb Éjszakája... De a Top 5-be mindenképpen belefért. Úgyhogy majd folytatom. De most, lefekvés előtt sürgősen elszívok még egy cigit. Egy light-osat.

Ricsi meg a búgás - II. Bejegyzés

Csütörtök 23:51

Majdnem éjfél. Azaz a ma vége. Elvégre. Izé… olyan feszült vagyok, lilábbnál zöldebb marhaságokat hordok össze. Nemcsak a monitor előtt ülve virtuális naplómba, hanem a gondolataimban és az érzéseimben is.

Ott hagytam abba, hogy sokkhatásként ért délután az irodámban (ó, van irodám!), amikor Ricsi telefonon felcsörgetett. Úgy, ahogy voltam, meztelen harisnyás lábastul, zilált jókedvemben terültem a padlóra szőnyeg gyanánt. Úgyis szétkapartam a parkettát a cipősarkammal.

Ricsi azt búgta a kagylóba, hogy „Szia, Emma. Itthon vagyok”, bennem meg a feje tetejére állt a világ. Felülre került az ég, és alulra a föld. Ja, hogy normális esetben is így van…? Akkor triplabukfencet vetettem. Leginkább érzelmileg.

Hiába határoztam el nagy bátran, mellkitolva, sarkamra állva, a sikeres előléptetéstől megfeszülve (megrészegülve?), hogy lezárom a múltat, és szakítok annak minden visszaszivárgó árnyékával, az csak nem akart velem kenyeret törni. Inkább engem újra összetörni sietett a lerohanásával.

Ricsit jó 8 hónapja nem láttam (azaz több mint 240 napja… azaz több mint hány órája is?). Ultrahosszú kiküldetésbe zavarták (nem, nem büntetésből, csak kevés volt az ember) Messziországba. Péter épphogy kikerült életem fókuszából, és Ricsi volt az adó, amelyet összetört lelkemnek kellett kifizetnie. De ezért még megfizet nekem az Élet! Busásan!

No, úgy látszik, ez a kamat-visszatérítés kezdődött meg Ricsi telefonjával. Mire összekanalaztam magam a padlóról (hosszú és zajos sóhajok, lábremegés csillapítások és belső jajveszékelések árán), Ricsi legalább huszonöt „halló!”-t kiálthatott a kagylóba. Én ugyanis képtelen voltam felelni neki. Vajon mit gondolhatott rólam? Szélütést kaptam? Pánikban kivetettem magam a harmadikról? Vagy csak kunkorok százait csavartam a telefonkagylóra zavaromban, és a bogokba szépen lassan beledolgoztam a nyakamat is?

Mindenesetre, mire halk, nyögésszerű válaszként „sziát” rebegtem a készülékbe, Ricsi már a kétségbeesés határán toporzékolt. Jó vicc, pont ő! Akkor magamról mit mondjak?

- Mi a baj, Emma? Nem is örülsz? - hallottam ki a csalódást a hangjából. Most erre mit mondhattam volna?

- De… dehogynem! Csak… nem számítottam rá…

- Arra, hogy felhívlak, vagy éppen rám nem számítottál?

Hallgattam. Megfogott. Kipecázott magának. Vagyis éppen kipécézett. Diplomatikus maradtam, ami az én állapotomban felért egy Oscar-díjjal.

- Nem tudtam, hogy véget ért a kiküldetésed…

- Merthogy nem is ért véget. Csak pár nap szabiról van szó - felelte fáradt-kiábrándultan. - De ha tényleg zavarok…

- Dehogyis! - szorítottam magamhoz a kagylót, amennyire csak bírtam. Irodám tengeribetegséget hányó ladikjában ez az átkozott telefonkagyló volt az egyetlen biztos pont. Mármint a teljes bizonytalanságban…

- Csak gondoltam - folytatta Ricsi vontatottan -, találkozhatnánk estefelé, dumálhatnánk egyet egy koktél társaságában…

- Este?

- Este. Amikor neked jó.

Jó ez nekem egyáltalán? Ültem a főnöki, párnás székemben, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy akkor kavarom-e még jobban fel az életemet, ha elmegyek Ricsivel koktélozni, vagy akkor, ha nem. Középutat sajnos nem találtam.

- Fél 9-kor a Twister Bár-ban.

Ahogy kimondtam, szétfutottak a lábaim. Jézusom, Jézusom! Megint egyenesen a közepébe mászom valaminek, amin az ’Emmus áthúzva’ tábla lifeg.

Ricsi egy vidámabb „ott leszek”-kel búcsúzott, én pedig a józan megfontolásomtól azzal, hogy eléggé szánalmas a „ha ló nincs, jó a szamár is” nyálcsorgást követni.

De hát ha Ricsi olyan jóképű (és még olyanabb), csak megér egy misét… Én pedig elég gyónáson vettem már részt az utóbbi időben ahhoz, hogy végre teljes egészében végighallgathassak egy búgó, jóképű, férfias orgonaszólamot!

A baj csak az volt, hogy naiv lelkem nem látta előre, mekkora trágyába puffanok. Méghozzá a kellős közepébe. Amikor pedig már benne dagonyáztam, késő volt kínomban azon agyalnom, hogy kellett nekem iroda, kellett nekem telefon, s hogy egyáltalán: kellett nekem előléptetés! Mert aki a kávéfőzést nem becsüli, a koktélt hogyan érdemelné már meg…?

Kinevezés szemfutkosással - I. Bejegyezés

Csütörtök 15:02

Tegnap előléptettek! Ügyeletes lótifutiból felelős kreatív projektgazdává. Juhééé! Hogy előbbi mit takart, lehet sejteni (kávéfőzés, fénymásolás, időpont egyeztetés, kávéfőzés... ja, ezt már mondtam),  utóbbi viszont még előttem is rejtély. Meg a kollégáim előtt is. Mindegy, a lényeg, hogy új pozíciómban (hú, kimondani is gyönyörűség: Új Pozíció!) munkaidő alatt is írhatom a naplómat. Ezzel már úgyis réges-rég tartozom magamnak. Az életemnek.

Erről jut eszembe, a múltam mostantól tényleges múlt. Véglegesen lezártam, a kulcsot pedig három megtermett krémesbe gyömöszölve erőltettem le a torkomon. Nehogy újra feltörhessen bennem. Te, kedves hallgató-olvasó, hallgatva olvasó ugyan nem tudhatod, miről is beszélek, de nekem muszáj (akár ly-nal is) rögzíteni a lapokra (na jó, képernyőre, ki ír ma már kézzel naplót... bármit), hogy... Hogy mit is? Ja, hogy például Péter már nem dolgozik nálunk (hálistennek); Ricsi még igen, de állandó kiküldetésen van Kukutyisztánban (ajaj, de kár); Krisz pedig már nem a barátnőm (dupla, tripla hálistennek). Azok után, hogy elcsaklizta a Pasimat, hogyan is lehetne…? Na jó, a Majdnem Pasimat. A lényegen ez úgysem változtat. Kígyót melengettem a keblemen, csörgőt és belém marót. Mindegy, túl vagyok rajta. Pont.

Csütörtök 15:43

Bejött a főnök. Nem most, az előbb. Az irodámba, mert hogy azt is kaptam. Nem nagyot, de ahhoz elegendőt, hogy végre egyedül lehessek. Oké, még elég puritán, nincs benne semmi személyes csicsa, se George Clooney a falon, se Orlando Bloom, de még egy nyamvadék Tom Cruise se. Majd pótolom őket.

Na szóval, Róbert bejött, és azzal kezdte, hogy: „Drága Emmácska!”

A combomig futott tőle a szem a harisnyámon. Nekem ez a külső idegrendszerem; ha ingadozik a vérnyomásom, ha feszül a fejem a stressztől, fel-le futkosnak a szemek a harisnyámon. Ezért nem elég belőlük soha az otthoni készlet.

„Drága Emmácska” - kezdte, és leült. Én meg kővé dermedtem. Gondoltam, oda az álom. Oda a felelős kreatív projektgazda pozíció (ez a szóösszetétel hülyére bogozza a nyelvem). Róbert mosolygott, én meg szikráztam. Belül, meg kívül is a szememmel. Az Emmácska nem tartozik az elviselhető becézéseim közé. Úgyhogy ezt szóvá is tettem Robcsikának. (Minő bátorság, Emmus!)

„Bocsánat” - újabb mosoly, olyan folyamatos-féle. - „Meg kellene vitatnunk a munkádat.”

Használják még azt a szót, hogy „cidrizik”? Mert én cidriztem. Jobbra-balra dőltek a lábaim tűsarok csapdájukban az asztal alatt, szerintem véresre karcoltam az irodai kopásállóságú laminált parkettát. Majd hozok rá szőnyeget. Alkalomadtán. Már persze, ha most rögtön, prompt (most tanultam) el nem bocsát. Úgy értem, kirúg. És jó esetben mehetek vissza kávét főzni. Rossz esetben csak magamnak, otthon. Bár akkor majd inkább a bort fogom preferálni.

Aztán elült a vihar. A gyomromban, a szívemben, az irodám hullámzó falai között. A szem is megnyugodott a harisnyámon, máma már nem hasad tovább.

Róbert töviről hegyire kiokított, mit is fogok csinálni a talán soha el nem következendő nyugdíjaslétig. Azért vagyok felelős, mert enyém a felelősség és az irányítás joga, hogyan valósul meg az adott projekt (hú, kedves naplóm, de uncsi ezt leírni! De így legalább mégis rögzítem magamban valahogyan...) Azért vagyok kreatív (persze Róbert a lelkemre kötötte - egybekötött mellbámulás közben -, hogy megelőlegezett bizalomról van szó), mert én ötletelem ki a végrehajtandó projektet. És azért vagyok gazda, mert a saját fejemmel... izé helyemmel játszom. Ha sikerül a dolog, happy van, ha bukik, akkor hazafutás. Szó szerint és véglegesen. A reklámcégeknél már csak így megy. Gondolom én.

Róbert tehát elmagyarázott mindent, aztán kacsintott egyet (ezt most miért, ezt most miért?), majd távozott. Csendben csukta be maga után az ajtót. Én meg zajosan ünnepeltem az irodában. Körömcipőket lerúgván láb az asztalra, karok a tarkó mögé, mint a nagykutya pasik. Bár nekem inkább harisnya van a lábamon, mint szőr. Legalábbis jobb napokon.

Így örömködém éppen magamban, amikor megszólalt az asztalon a telefon. Harsány mozdulattal kaptam fel a kagylót. Ilyen magabiztos „halló”-t talán még a világ nem hallott, amilyet én rikoltottam a kagylóba. Aztán Ricsi hangja olvadt a fülembe: „Szia, Emma. Itthon vagyok.”

Én meg rövid úton a padlón voltam. Az igazgatói szék úgy ugrott ki alólam, hogy az ablakig csusszant. Én meg függőlegesen a laminált padlóra. Az élet egy rejtély. Pont.