Szatíra a szatírok között - VIII. Bejegyzés

Péntek 21:57

A felettem lakó nénike kiakadt a cigifüsttől. Az, hogy én mit nyelek miatta, sosem érdekes, de ha egyszer (na jó, sokszor) kiállok az erkélyemre szívni a dohányt meg a fogamat, már rögtön világvége van. Nénikénél ég a világ, süti már az Emmus türelemzónáját. Hát sosem hallott még ez a mamó a türelmi rendeletről?

Mindegy, hagyjuk az erkély-jelenetet. A WeaRthUnder-nél tartottam, ideje visszatérni az ottani fellépésemre. Amely nem lett sem parádés, sem csúfos, helyette bizarr, mint az ágyékmasszírozás. Ez most hogy jutott eszembe? Hát pont ez az!

Na szóval, a liftből menekülvén magába süppesztett a hatodik emeleti szőnyeg, tűsarkaimon mintha nádasban jártam volna. Billegtem is, mint a kimozdított kakukkos óra ütemet lóbáló nyelve, csak én nem szabályszerűen. Az viszont már szabályszerűen vérciki volt, amikor a vezérigazgatói iroda ajtaja melletti titkárnőkuckó asztalának estem. Hát nem pont ott fogyott ki a szőnyeg a lábam alól, én meg csúszkálni kezdtem a tükör járólapon. Vagy tükörjáró lapon. Vagy mifenén.

Elég az hozzá, sőt sokkal több az elégnél, hogy asztallapon ragadtam a titkárnőt, aki a mögötte lévő falnak csapódott székestül, dauerostul, bennrekedt sikolyostul.

A körülményekhez képest nem túl körülményesen szedtem össze magamat, tűsarkaimat a hegyükre állítottam, és kínosan mosolyogtam a középmagas árfekvésű kosztümjében letámadott szekreterire.

- Mi a pokol kénköve folyik itt? - nyílt meg szezámszerűen a vezérigazgatói iroda ajtaja, és egy jólszituált fej (értsd: őszes halánték, finoman cserzett arc, dzsordzsklúnis szemek) kukkantott ki ránk. Vagyis inkább a fejhez tartozó arc. És inkább rám, mint ránk.

Egyszóval égtem, mint a belobbantott gázpalack.

- Maga kicsoda, hölgyem?

A hölgy én voltam, a kicsoda viszont nem akart beugrani. Helyette én bújtam vissza hűvösebb bőrömbe, és a kérdezőre rebegtettem pilláim működőképes hányadát.

- Békeffy Emma vagyok az SZK&R-től - csipogtam sután, míg a titkárnő döntő százalékban összeszedte magát, és kiegyenesedett ültében.

- Csak úgy berontott - rondított kéretlenül a bemutatkozásomba a beosztott, mire a főnöki arcfej feléje fordult.

- Hallomásból értesültem róla - tárgyilagoskodott jólesően karcos orgánumával a boss, és tekintetét visszairányozta rám. - Szóval, miügyben, Miss SZK&R?

- A… reklám miatt jöttem - feleltem hiányzó konkrétummal. Egyszerűen nem jött a számra a melltartó szó. Ahol annak valójában lennie kellett, ott is mintha félrecsúszott volna hidegburkolatos kűröm következtében.

- Milyen reklám, SZK&R?

- Hát az… izé… melltartó reklám miatt.

- Jöjjön be, SZK&R! Köszönöm, mánipeni, a hölgy érkezését előre jelezték!

Ez utóbbi a titkárnőnek szólt, aki közben elsimította magán összezilálódott kiskosztümjét, megszólítására azonban ráncba gabalyodott a főnökére irányzott tekintet.

- Nem jövünk ki túl jól, de ez belügy - sandított rám oda nem illő csibészséggel a vezérigazgató (továbbiakban: igazgató), és puhán csukta be mögöttem az ajtót. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam volna, ha nem lett volna mind foglalt. A középméretű irodában álló diriasztal előtt két fotel és két szék váltotta egymást sormintában, de egyik zsúfoltabb volt, mint a másik. A fotelekben ruhahalmok… khm… alsónemű és hálóruhakupacok gubancolódtak egymásba, míg az egyik széken rám hosszúfrászt hozó meztelen női próbababa csücsült keresztbe rakott lábakkal. A másik szék majdnem üres volt, ha nem számítjuk a vászonbőröndöt, amelyből egy garnitúra műanyag láb és kar lógicált kifelé. A garnitúrán egy bábunyit értek.

Az aberráltnak tűnő Csajfelmetsző Jack iroda gazdája egyáltalán nem pironkodott, amikor fogta a próbababát, és erős kezeivel megragadván a sarokban kókadozó páfrány mögé szuszakolta azt.

- Vigyázz, pihenj - humorkodott az igazgató, és a próbababa fenéklenyomatát őrző székre mutatott. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam, meg momentán elfoglaltam magam azzal, hogy ne legyek túl zavarban. A túl azt jelenti, hogy a harisnyaszemek totálisan leszemtelenedtek a lábamról. Majdhogynem puszta combbal-vádlival ültem a negédesen mosolygó igazgató előtt.

- Veszprémi Varsány vagyok - mutatkozott be a diri, majd lélegzetvétel nélkül folytatta. - Igen, tudom, de még véletlenül sem Veszprémvarsányban születtem. Hagyjuk félre a vicceket!

- Ö… természetesen - hebegtem-bazsalyogtam, mert egyszerűen nem tudtam, hogyan jövök majd elő a farbával. Illetve a mellekkel.

Varsány leült, de nem dőlt hátra, hanem kinyomta a mellkasát. Tán csak nem rá kéne adnom egy próbadarabot? Egy melltartót?

- Boldizsár Róbert felhívott, hogy kezében van a vezérfonal… mármint a magácska kezében, természetesen. No, hadd halljam, Miss SZK&R!

Már igazán kezdtem volna felállni meg kétségbeesni, amikor berobbant az iroda ajtaja, és egy füstös képű, elegáns madárijesztő száguldott be rajta. Közvetlenül közém és Varsány közé.

- Nem megyek többé ágyékmasszírozásra, Varsi! - visította az érkező, majd, miután ráébredt, hogy nincsenek egyedül, hátralesett rám a válla felett. - Csókolom, kisasszony! Nem dörzsölné meg a micsodámat?

Megbízóhoz való átriszálás - VII. Bejegyzés

Péntek 21:32

Rám esteledett. Végre! De ugyanakkor úgy érzem, ma kiléptem a Fényre. Hehe. Túl a projektértekezleten, és túl egy olyan látogatáson, amely kínosan indult (hogy máshogyan, persze), de aztán reményt keltően végződött. Izgatott vagyok. Izgatott!

Azt már nem mondom tovább, ami a hátralévő értekezleten történt. Én ragyogtam, és közösen összedobtuk a reklámhadjárat vázlatát. Kaptam tapsot, meleg pillantásokat, elismerő szavakat - mintha csak nem is rólam lett volna szó. Tényleg! Kicsit úgy érezhettem magam, mintha egy sztárcsajszi bőrében lebegnék.

Aztán gyorsan visszacsüccsentem a földre. Meg a saját gúnyámba. Mikor Róbert kora délután újfent megjelent az irodámban (maga mögött becsukott ajtó, miegymás), már tudtam, hogy készül a vihar.

- Emmácska!

- Anyádka! (Nem, ezt nem mondtam ki, de majdnem. A saját lábfejemre kellett taposnom a tűsarkammal, hogy ne nyikkanjon ki belőlem a riposzt.)

- Emmácska! Feladatom van számodra. Hálás.

- Tehát eleve érezzek hálát érte?

Csípős voltam, mint a Dijoni mustár. Róbert miatt, meg a korábbi tárgyalótermi sikerem miatt.

- Vicces vagy, tudod? - somolygott a főnököm. - Na szóval, fogod szépen a bájos fenekedet, meg a melltartó-reklám vázlatát, és átviszed a WeaRthUnder-höz!

Oké. Róbertnek sikerült eljutnia addig a határig, amelyen átlépve már komolyan fontolóra veszem a „szexuális zaklatás” címkéjű bűvös gépezet beindítását. Ami sok, az sok! Mert lehet, hogy egyesek szemében a fenekem tényleg bájos, de hadd döntsem már el én, ki nézegetheti, és ki nem! Irgumburgum!

- Megyek. De nem a fenekemmel, te meg jól tennéd, ha maradnál a saját szűk kereteid között... azazhogy amúgy is odabenn toporogsz, és nagyon nem illik kifelé kukucskálni a nyáladat csorgatva!

Ellöktem magam a székemről, ujjaim közé kaparintottam a dossziét, és kisétáltam az irodámból. Az ajtót nyitva hagytam magam mögött. Csak a folyosó legvégén vetemedtem arra, hogy elröhögjem magam. Szemem sarkából ugyanis láttam, ahogyan Róbert a döbbenettől sóbálványosdit játszik, és talán még a lélegzete is kihagyott néhány ütemet. Ha mákja van, nem fulladt meg sem mérgében, sem az oxigénhiánytól a szőnyegemen fetrengve. Hogy a fene(kem) essen belé!

A WeaRthUnder a melltartó-reklám megbízója. Ő az óriáscég, amelyik ezeket a nekem is tetsző, szexi és kényelmes cicifogókat gyártja. Az irodájuk egy 5 saroknyira lévő gigantomán office building-ben terpeszkedik, ahol a teljes hatodik szintet elfoglalja. No persze a rucikat nem ott varrják.

Az irodaépületben, a bejárattal szemben, a hall túloldalán 3 lift várta egymás mellett a várakozókat. Nekem a középső tűnt szimpinek, talán azért is, mert két pasi várta előtte, hogy megérkezzen a felvonó. Beálltam mögéjük. Hm, szívesen közéjük furakodtam volna, engem az öltönyös hapsingerek ab ovo képesek levenni a lábamról. Mind a kettőről.

Mivel nem látták, hogy mögöttük tipródom a tűsarkaimon, nem engedtek előre, amikor megjött a lift. Én durcás szájjal léptem be utánuk, ahol aztán rám mosolyogtak, és hagyták, hogy először nyomjam meg a kívánt emelet gombját. Ők hátra húzódtak, én előttük mutattam nekik kosztümös hátamat, és hosszúra meghagyott, égővörös hajamat.

Míg lassan kezdtünk el cammogni a hatodikra (ők tovább kívántak utazni felfelé), a következő beszélgetésnek lehettem fültanúja:

- A tegnapi milyen volt?

- Óvatos típus.

- Mennyire?

- Khm, amíg nem látta, hogy tényleg van nálam... izé... szóval védekező eszköz, nem volt hajlandó még a pulóverét sem levenni.

- Úristen! Néha azt hiszem, ez a „kulcs” mindent megold. Helyzetet is meg... a ruhákat is.

- Megmosolyogtató kis liba volt.

- Szenvedélyes?

Na ekkor akadtam ki. De nemcsak én, hanem a lift is. Úgy megálltunk valahol a negyedik és az ötödik között, mint a pinty. Zakkant a felvonó, és én azt kívántam, valamelyik pacák mögöttem harapja el azt a piszok nyelvét!

Olyan szemekkel fordulhattam hátra, hogy a két öltönyös szájzárat kapott.

- Nyugodjon meg, kisasszony, nem szokott sokáig tartani!

- Az idegrendszerem sem - sziszegtem. Tudtam, mire gondolok, és mintha ők is kezdték volna kapisgálni.

- Amit az imént hallott... - kezdte a másik, a magasabbik. De nem hagytam, hogy befejezze.

- Semmi közöm hozzá. Remélem, hasonló férfiakhoz sem lesz soha!

Mintha csak helyeselné a lift is, tovább indultunk felfelé. Én visszafordultam előre, és amint kinyílt az ajtó, szó nélkül léptem ki a WeaRthUnder irodáinak folyosójára.

Immár mosolyogtam. Jól megadtam nekik, büszke vagyok magamra! Nem hagytam cserben nőtársaimat; különben is, felfordul a gyomrom azoktól a hapsiktól, akik ostoba tárgyaknak néznek bennünket! Szívem szerint beutalnám őket péniszkorrekcióra - olyanra, amely nem ad, hanem elvesz. Végleg!

Ja, hogy mi történt a  WeaRthUnder-nél? Mindjárt leírom azt is, csak most sürgős dohányoznivalóm akadt. De az nagyon nem ér, hogy mindig én szívom a fogamat a taplócskák miatt!

Mellbőségre vett heuréka - VI. Bejegyzés

Péntek 13:20

Gyors telefon lassú témáról. A projektértekezlet kínos utózöngéje. Ezúttal nem nekem kínos, hanem a hívó félnek. Megérdemli, úgy kell neki. Úgy kellene nekem valaki, mint egy falat kenyér. Így nem ér! Lássuk tovább, mi történt azon a fránya délelőttön!

Most már nemcsak tudtam, hanem biztos is voltam benne, hogy a teremben minden rosszmájú pasinger (miért, lehet egy pasi jómájú? Szerintem nem. Vagy gonosz, vagy sokat iszik, ergo kizárt!)... szóval a teremben minden rosszmájú pasinger azt hiszi, az áll rapid kinevezésem mögött, hogy Róberttel kavarok. Azaz ő kavar velem. Na, ezt jól megkavarta a kedves főnököm!

Kedves főnököm, továbbra is fölénk magasodva, Kovács Andrissal szemezett. Látszott rajta, hogy kettős vibrációtól szenved: egyrészt dühös, mint állat, másrészt óvatos, mint egy visszavonulót fújó szatír. Kényes a téma, így még kényesebb annak az elvarrása. Mert a szájak mindig gyorsan nyílnak, és köpik tovább a legapróbb csíráját is a félreérthetőnek.

Én azonban nem tudtam józan maradni. Muszáj volt kiállnom szólóságom mellett.

- Kedves Kovács Andris - kezdtem, tompítván előbbi élemen. - Ha neked a munka és a magánélet összefolyik, nem ebben a csapatban a helyed. De ha szimplán csak hülye vagy, kávét főzni nekünk, maradhatsz. Látod, én is azzal kezdtem...

Elmélyült a csend, mintha egy feneketlen kútba gyömöszölték volna. De aztán valami cincogni kezdett. Tardos Klau volt az, a grafikuslány. Rázta a magába fojtott röhögés, vele mozgott az egész bazinagy asztalunk is, amelyre támaszkodott.

- Tényleg csak túlpörögtem - szabadkozott Andris, és vörös volt, mint a Golden Gate, ha rásüt a felkelő nap.

- Lépjünk túl - mondta aztán határozottan Róbert, majd leült. - Emma, gyere ki, várom a véleményedet!

A micsodámat? Miről? Erről? Vagy a projektről?

- Emma - dörrent barátságtalanabbul a főnök. - Szeretnélek látni a flipchart mellett. Várom a vezérfonalat.

Milyen micsodát? Azért csak felálltam, és kicsoszogtam a tábla mellé. Minden szem velem lépett, velem fordult, és remélem, velem is érzett. A mélyvíz akkor nekem ott tényleg mélynek tűnt. Róbert engem várt, én meg azt, hogy ki dob nekem legalább egy nyomorult békatalpat, hogy a felszínen tudjam tartani magam.

- Tehát - vettem fel legtudatosabbnak, leghivatalosabbnak tűnő hangszínemet. - Melltartó reklám.

- Melltartó - visszhangozta lassan Berecz Áron, aztán szájához kapta a kezét, és Andris után vörösödött. Mi van ma ezekkel a két lábon járó tesztoszteron-szauruszokkal?

- Úgy vélem, három dolgot kell összhangba hoznunk a reklám során. Hangsúlyoznunk.

Vártam a benyögést, hogy azt kell hangsúlyoznunk, ami a melltartóban van, de elmaradt a beszólás. Nagyon helyes, Kovács Andris bunkózása eszerint megadta a kerülendő alaphangot. Kezembe fogtam a filctollat, és írni kezdtem a flipchartra.

- Első a biztonság, mint a mellek védelme, a muszáj hordani, ilyesmik; második a kényelem; harmadik pedig az erotika, a dizájn, az egyéniségre szabás, az érzelmi- és lelkiállapot megjelenítése pont pont pont.

- Hogy micsoda? - hunyorgott Andris. - Ezek meg mikutyák?

- Látszik, hogy nem vagy nő - válaszolt helyettem ceccegő stílusban Váczi Vica.

- Hát nem - morogta vissza Andris. - Tényleg nem. Szóval, mik ezek, amelyekről Emma beszélt?

- Van, akinél a melltartó a nőiesség egyik kifejező eszköze - kezdte a magyarázást Vica úgy, mintha  egy értelmi... bocsánat, érzelmi fogyatékossal beszélne. - Mintegy plusz nemi jelleg... nem, ez azért túlzás, da ahhoz hasonló.

- Képzeld csak el - folytattam -, hogy ha sikerül megfognunk a dizájn oldalát a dolognak, már nemcsak azzal hívogat majd a melltartó, hogy pölö ne hintázzanak a cicik mozgás közben, hanem azzal is, hogy olyat vegyek, amelyik illik hozzám. Amelyikkel magam köré csavarom a hapsikat. Amelyik én vagyok, kifejez engem, a hangulatomat, a vonzás-taszításomat, teljes erotikus atmoszférámat.

Úgy belemelegedtem, hogy kifulladtam. Szorított a magassarkúm, szorított a szoknyám, szorított a... a melltartóm is. Stílszerűen. Illetve dehogy, ezt bele ne tegyük a reklámba!

Körbenéztem. Róbert ámult, Andris bámult, Áron még a száját is eltátotta egy cseppet. Még jó, hogy nem nyalogatta körbe az ajkait.

- Nagy vagy, Emma - mondta Róbert. - Pontosan erre gondoltam én is. Hogy a nőiesség hiúságán keresztül tegyük vonzóvá a terméket. Tényleg grat, Emma! Ez a vezérfonal, amit vártam! Gyerünk, dolgozzuk ki!

Róbert tapsolt hármat, felállt, és egy fél órára kimentette magát. Egyedül maradtam a stábbal, és munkához láttunk. Tovább is van, mondjam még?

Kilóra mérik a cicit - V. Bejegyzés

Péntek 12:31

Túl vagyok a projektértekezleten. Számos tapasztalattal gazdagabban. Meg néhány idegszállal szegényebben. Azt hittem, Ricsi volt a hónap mélypontja. De akkor még nem voltam tisztában azzal, hogyan is néz ki valójában egy ilyen reklámértekezlet. Akár a feketeleves.

Még a nagy haccacáré előtt Róbert surrant be az irodámba. Kémlelt balra, kémlelt jobbra, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Pedig én nyitottan szeretem. A kérdéseket meg (le)zártan.

- Drága Emmácska.

Már megint kezdi. Már megint ÍGY kezdi.

- Nemsokára kezdődik az értekezlet, és gondoltam, elárulom végre, miről szól a projekt...

- Még éppen időben - mormogom. - De miért kell ehhez a csukott ajtó?

Tudom, észrevettem, hogy mióta előléptettek (folyamatos tadaaam!), kissé felvágták a nyelvemet. De inkább a nyelvemet vágják fel, mint hogy átvágjanak a palánkon. Nálam ugyanis sajnos eléggé alacsony az a palánk, és én sem vagyok az a nagydarab termet, úgyhogy könnyű átemelni azon a bizonyos lécen. De kissé elkalandoztam.

- Szóval, arra gondoltam...

Csak nehogy valami olyasmit mondjon, ami kettőnkkel kapcsolatos, mert akkor én nemcsak gondolok majd valamire, hanem meg is teszem.

- ...hogy megfelelő dobás lenne neked... úgy értem, kapásból mély vízbe dobás... - Róbert vigyorgott közben, mint a fakutya, én meg elkezdtem gyorsabban venni a levegőt. - …egy melltartó reklám...

Upsz! Ezt most minek véljem? Meg is kérdeztem gyorsan.

- Ezt most minek véljem?

- Öööö... feladatnak - válaszolta Róbert átmeneti zavar után, és mintha melltájékon kezdett volna vizslatni a szemével. Kezdtem belevörösödni. A pipába.

- Ha ez most arra akar célzás lenni, hogy...

A főnök úr közbevágott.

- Ez nem célzás semmire. Ez egy... izé... testhezálló feladat valaki olyannak...

Testhezálló? A kilóimról beszél? A KILÓIMRÓL???

- ...aki kezdő a témában, ráadásul nő.

Én nem akarok nő lenni! Neki semmiképpen nem! Hiányzik a fenének, hogy rajtam csámcsogjon az egész reklámrészleg. Hogy azt csócsálják: „nohát, ez az Emma mennyire belevaló nő. Mennyire melltartóba való nő. Ott is E vagy F kosárba (hogy a G-t már meg se említsük)”. Frászt! Duplakarikás frászfrancot!

- Szóval? - kérdezte ártatlanul Róbert. - Készen állsz?

- Kész vagyok. - remegett a hangom kissé. Remélem, csak kissé. - Jöjjön, aminek jönnie kell. De ha csak egyetlen utalást is meghallok a folyosón...

- Nyugi, Emmácska. - Ismét az az undormány vigyor. - Majd én megvédelek...

Na még csak az kéne! Persze, ezt nem mondtam ki hangosan, felvágott nyelv ide vagy oda.

- Akkor mindjárt kezdünk? - kérdeztem helyette lemondóan. Lehangolóan.

- A szomszédos tárgyaló már csak terád vár - nyájaskodott a főnök úr, én pedig egyszerre haraptam az ajkamba, és tapostam a lábujjamra, ahogyan kikeltem az íróasztalom mögül. Harcra, haccacáréra fel!

Péntek 12:53

Muszáj volt szünetet tartanom. Mármint a naplóírásban. Róbert váratlanul bejött, rám vigyorgott, megdicsért, megint vigyorgott, végigmért, ahogy szokott, aztán kiment. Egyre jobban érzem, hogy szorul körülöttünk a hurok. Amit én tágítani, ő szűkíteni szeretne. Kénytelen leszek most már komolyabban birokra kelni vele, ha nem akarok magamnak rosszat. Meg neki se. Mert ha így folytatja, nem én fogok rosszul kijönni a dolgokból...

Szóval szépen besorjáztunk a tárgyalóba. Elöl a főnök, mögötte én, mögöttem meg még négyen. Helyet foglaltunk, nagyjából körben, már amennyire a 14 személyes asztal engedte a helyezkedést, Róbert pedig kiállt a flipchart tábla elé egy lézeres küyüvel, és ismertette a feladatot.

Közben titkárnője, Viola szétosztotta közöttünk a projekt írásos anyagát. Sovány mappa száraz feladatleírással. A színeket nekünk kell majd belé varázsolni.

- Tehát így állunk. Így fogunk neki. Kérem a primer koncepciót!

Nehezen értettem meg, mit akar. Inkább körbenéztem.

A csapat többi tagja gyors lapozgatásba kezdett a mindösszesen három oldalas dokumentumban, mire végül Tardos Klau, a grafikuslány megszólalt.

- Akkor legyen valami erotikus.

Na erre aztán elkezdtek repkedni az ötletek.

- Nyár és napfény.

- Valami csókkal és simogatással kapcsolatos.

- Inkább otthon, hálószoba, esti lefekvés.

- Melltartóval? Reggeli készülődés.

- Tipi-tapi a munkahelyen.

Mintha elvágták volna az időt. Csend lett. Róbert rám nézett, én Kovács Andrisra, aki bedobta ezt a hajmeresztő pimaszságot, a maradék kollektíva pedig elosztotta egymás között a szemkontaktust.

- Na ez most mi volt? - kérdezte Róbert a halotti csendben.

- Csak egy ötlet - felelte Andris ártatlanul, de úgy kerülte a tekintetem, mint légy a felé lendülő csapót. - Túlfűtöttem az agyam.

- Nagyon is túl - mondtam élesen, mivel komolyan rám való utalást éreztem a háttérben. Tudtam, hogy nem kell nekem ez a meló. Tudtam, hogy el fog szállni egyik-másik kancsúr (kan + ficsúr) fantáziája. Tudtam, hogy Emmus kelepcébe sétál. Tudtam...

Nem mind Ricsi, ami félig - IV. Bejegyzés

Péntek 09:19

Még röpke negyven perc. A projektértekezletig, ahol prezentálnom kell. Hogy mit, az még titok. Mármint magam előtt is. De nem bírom tovább a várakozás izgalmát, ezért valamit csinálnom kell. Mondjuk folytatni a naplómat. A tegnapi beégés után úgyis csak jobb jöhet...

Szóval Ricsi átkarolt, és a Twister Bár előtt cigiző-lógó hapsik szemének kereszttüzében bevezetett a szórakozóhelyre. Az utcai (le)szereplés okozta zavartól égő arcom lassan hűlt csak vissza a normálisra. Erősen bíztam benne, hogy felkent sminkem a hangulatommal együtt nem mállott le rólam. Mert ha igen, agyő tartás, marad a háztartás. Hehe.

Ricsi bólintott balra is, bólintott jobbra is, én pedig karjainak menedékében pislogtam bele a félhomályba. Annak ellenére, hogy én ajánlottam a helyet, mintha ő lett volna otthon. Én csupán megtűrt koloncnak éreztem magamat mellette, de az is lehet, hogy sötét ruházatommal együtt a bátorságom is a homályba olvadt. Szedd össze magad, Emmus!

- Szedd össze magad, Emma - mondta Ricsi, végigfuttatván rajtam a szemeit.

- Ennyire látszik? - sírtam. Na jó, nem pityeregtem, de már a könnybugyogás szélén álltam.

- Jól nézel ki - mondta erre, mire bennem rekedt a sírás. Az értelmes szavakkal együtt.

- De hát... sajnálom... kész katasztrófa vagyok... ha görcsösen igyekszem valamin...

Efféle sületlen (és kéretlen) mondatkezdeményeket motyogtam Ricsinek visszafogott hisztikörnyezetben, míg ő egy félreeső boxba vonszolt, és lezöttyentett magával szemben. Tisztára marionett-bábu voltam, ha ott, akkor felkap, és az otthonába hurcol, megadóan álltam volna hozzá. Tehetett volna velem bármit... bárcsak tett volna! Ehelyett kezébe fogta a kezeimet, és így szólt:

- Tudod, odakint eltölteni egy fél évet... megviseli az ember érzelmeit...

- Igen... - hebegtem. Nem tudtam, hová fog kilyukadni. Vártam. Remegtem.

- ...Nem könnyű kibírni... Egyedül nem...

Menjek vele? Úristen, kihív magához!

- ...Kell valaki az embernek, aki... Nehéz ez nekem, Emma!

Mondd ki, mondd ki! Kezem a kezében, a lábaim viszont kocsányon... izé kocsonyán remegtek az asztal alatt. Harisnyámon a szemnek már nem volt hová futnia.

- ...Főleg úgy, hogy valaki nem közömbös nekem, aki...

Jajistenem, jajistenem! Még a végén lánykérésbe torkollik az egész! De én azt nem fogom kibírni száraz szemmel! Csak meglesz az a nyavalyás sírás...

- ...Kellett ez a kiküldetés ahhoz, hogy végre tisztán lássak... és érezzek...

Sokszor a távolság ébreszti rá az embert, mennyire is hiányzik neki az a valaki, akit magára hagyott. Mégis csak vannak tündérmesék, anyu!

- ...eddig magamnak sem mertem bevallani... de a távolság és a magány segített...

Nyögd már ki, nyögd már ki!

- ...megismerkedtem valakivel.

A lábam döbbenten hagyta abba a kánkánt, a kezeimet pedig úgy rántottam ki a tenyeréből, mintha kígyómarás érte volna őket. Mondjuk a szívemben már el is kezdett terjedni a méreg...

- Micsoda?

Ennyire azért tellett tőlem.

- Tudom, nem lehet könnyű hallani...

- Hallani könnyű, túlságosan is - remegett a hangom. - Felfogni viszont már nem annyira. Én azt hittem...

- Én is azt hittem. Mert olyan jól éreztem veled mindig magamat. De aztán úgy jött ez a másik érzés, mint egy villámcsapás.

- Hát csapásnak csapás, az biztos.

- Nagyon nem szeretném, ha mi ketten...

- Mi ketten? - úgy éreztem, egyre vörösebb az arcom. A csalódástól. A dühtől. Ricsitől. A hülye képzelgéseimtől. Tovább is van, mondjam még? - Mi ketten, ha jól értelmezem, olyan már nincs. Te meg én, lehet, de mi már nem!

- Sajnálom.

Ricsi visszahúzta az üres kezeit, és lesunyta a szemét. Már kezdtem megsajnálni. Emmus, büszkeség, büszkeség!

- És most veled él?

- Igen, együtt élünk. És ha ez segít, tudd, hogy te voltál az utolsó...

- Utolsó? Utolsó mi?

Nem értettem. Csak szájtátva hallgattam, ami ezután jött.

- Te voltál az utolsó nő az életemben...

- Hogy mi van?

- Igazán idegenben derült ki, hogy én... nekem...

- Jesszus, mit értesz ez alatt?

- Karl segített át engem mindenen odakinn. Mindenen, érted? Olyan sokára fogadtam el, hogy...

Ekkor ette oda a fene az elfoglalt pincérlányt. Körülöttünk folyt az élet - vihogás, zene, tánc, őrület -, én viszont úgy éreztem, az idő tréfából csomót kötött magára az asztalunknál. Körkörös múlása spirálszerűen fokozta döbbenetemet.

A pincérlány rágózva tudakolta, mit kérünk. Én a pokolba zavartam, míg Ricsi tovább bámulta az asztal lábát.

- Karl? - hangom feladta a küzdelmet. Fátyolos suttogásra tellett csak tőle.

- Együtt élünk. Boldogok vagyunk. Emma, te nekem mindig...

Ez már mind-mind nem érdekes. Hogy én neki örökké ez meg az maradok. Hogy mi ketten - felejtse el! Felejtsen el mindenki! Felejteni szeretnék. Ricsi padlóra tette a lánymesékbe vetett álmaimat. Azt hittem, az élet tényleg megadja majd magát a vágyaimnak, ha erősen akarom. De tegnap este óta tudom, hogy frászkarikát az álmoknak. Csalódtam a tündérmesékben, anyu! Anyu!