Tiporj szíven, Gergő! - XI. Bejegyzés

Szombat 09:38

A digitális naplóírásnak megvannak a maga előnyei. Hogy például nincsen hátramaradó, illetéktelen kezekbe jutható papír levélszemét, ha a francba hajítom az egészet. Egészen kicsike nyomóhatás a delete gombon a kijelölés után, és volt kín, nincs kín. De vajon miért nem akaródzik mégsem megszabadulnom a bithalmaztól, ha a karcos hangú középmagas pasingerre gondolok, akit VV Gergőnek hívott? Jaj, anyu, vajon miért?

Tegnapi bejegyzésem után ágyba nyomtam magam (a vágyaimmal együtt), mert későre járt, s bár ma szombat van, a munka nekem sajna nem áll meg a lábán. Lábon kell kihordanom. Szóval késő vágyak, egy gondolat, terveztem, hogy szépen ellazulok a paplan alatt… aztán hirtelen reggel lett. Jött a 8 óra, mint a meszes, pedig nem is ettem meszet. Azonnal meszetnékem… izé mehetnékem támadt, mert Róbert, a WeaRthUnder-től visszatérvén, még a mellemre kötötte, hogy ma reggel 9-kor megbeszéljük a hogyan továbbot. Amelyből reméltem, hogy nem istenhozzád lesz.

Pontban beértem, az értekezlet sima volt, mint kötőtűmozgás a nagyi kezében, és arra jutottunk, hogy csúcsra járatjuk a projektet. Ahol én leszek a G-pont, haha.

Fél 10 körül vágtam be magam az irodámba, Róbertet kint rekesztettem, legnagyobb meglepetésemre Violától pedig kávét kaptam. Mifene, csak nem valódi befutó lettem?

A tegnaphoz még hiányzik némi adalék, amelytől váratlanul kék lett az ég, és kigyulladt a pázsit a szívemben. Huh, hogy is kezdjek neki? Szóval VV hátulról meglepett - na nem úgy, fúj! Akkor toppant közém és a Gergőnek nevezett, amúgy tök karcos orgánumú pasinger közé, amikor éppen szakadék harisnyámból hámoztam ki borotválásra megérett lábaimat. VV jópofizott Gergővel, Gergő meg jó profihoz illőn vele hebegett. De közben láttam a szemeit (türkizzöld lagúna kékes csillogással) rajtam lefetyelni. Mit mondjak, nem csurrant rosszul.

VV smúzolt még kicsit az értem-hozzám-nekem beosztottal, míg én tűsarkaimba másztam vissza (szövegüktől meg majdnem a plafonra), aztán szerencsére elgályázott. Ő is Dorothy ajtaja mögött tűnt el.

- Igazi művészbejáró - fordult ripsz-ropsz felém Gergő. - Bár jobb lenne, ha egyesek örökre eltűnnének mögötte.

Hallgattam. A lagúna zöldje hűs hullámaival nyaldosta a szívemet.

- Bocsánat az iménti intermezzóért - folytatta az é(r)des hangú. - Üres pasiduma. Utálom. Extrahosszú ú-val.

- Nem tesz semmit - nagyvonalúskodtam, miközben színpompás léggömbök rajzottak a szívemben. Mi a bánat van velem? - Ez csak az én kivételezett osztályrészem. Hetedhét korosztályon túlról is magamhoz vonzom a pasasok fehérjeállománnyal tömött fantáziáját. Kész biológiai csoda vagyok, folyton párzásbiológiára kiéhezett csorda caplat a nyomomban…

Jézusom, mi történik velem? Be nem áll a szám, és akkor is csupa hülyeség göngyölög ki rajta!

Gergő nevetett. Őszintén, lábamról lekapóan. Tűsarkaim össze-összekocogtak alattam.

- Soha nem próbált meg még kezdeni valamit ezzel a nyelvérzékkel? - kérdezte pajkosan a pasi, de nem sértődtem be tőle. Hiszen a szemeiből felém csapó hullámverés minden ellenállásomat tisztára elmosta. - Amúgy Török Gergő vagyok, bájdövéj. Bocsánat, hogy nem ezzel kezdtem.

- Maga azt kezd, amit akar. Mármint velem. Mármint kezdetnek megteszi. Mármint…

Mármint józan eszem a sárgára kövezett út fúgái közé illant, én meg ott álltam forróvá hevült szívvel. Tartózkodó attitűdöm valahogy pőrén-szálán eltűnt.

- Meginna velem egy akármit akármelyik este? - vágott a közepébe Gergő, és formás csípejére illesztett, izmos kezei fantáziámban már máshol tapogatóztak. Nálam, rajtam, bennem. Ehem. - Már persze csak ha nincs ellenem kifogása.

- Én és a harisnyám sem szívesen szakadunk el magától - nevettem zavaromban. Zavarom-pom-pom, a csudába hají-tom. - Nem vagyok én olyan… ö… kékharisnya, akivel ne lehetne harisnyaszakadtáig meginni valamit…

Ekkor egy kicsit elkezdett furán nézni rám. Na nem annyira, csak mintha a szemeiben ringatózó tenger csapásiránya vett volna fel némi nyugtalan örvényt. Végül csak megszólalt azon a leheletbennrekesztő morcos-karcos hangján.

- Hívni fogom. Varsány végül rám bízta a projekt felügyeletét, de nekem most sajnos haza kell sietnem az én drágámhoz…

Itt ért véget a világ, már láttam is síromon a vágott virágtengert. Egyáltalán nem volt türkiz vagy kék. Fekete tintába mártott, kíntól csepegő, bűzlő-nedvedző rohadt növényhalom borult a nyughelyemre.

- Tudja, Lara éppen ma 8 éves. Úgy értem, a lányom. Velem lakik, és megígértem neki…

Tovább már nem figyeltem rá. Félrehánytam magamról a kegyetlen virágkupacot, és újra kiléptem a fényre. Lánya van. Vele lakik. Egyedül. Szeretem!

Snassz a vége, fuss el véle! Kikapta kezemből a melltartó reklám prezentációjának paksamétáját, mosollyal szórta tele a látóteremet egészen a perifériáig, és Dorothy ajtaján belépve nyommá veszett. Igazi varázsajtó. Csak nehogy végleg eltűnjön mögötte.

Óz, a pojácák micsodája - X. Bejegyzés

Péntek 22:48

Na még ezt az egyet. Kókuszos krémmel töltött csokigolyót meg bejegyzést is. Tudom, tudom, túl sűrűn kapdosom befelé a hízófalatokat, színtisztán tömöm magam, mint a libát. Hát, mit mondjak, nincsen gégerekedésem. A kókuszgolyós csokiizét még Róberttől kaptam délután, miután visszatértem… vagy megtértem Óz, a micsodák birodalmából, ahol Óz maga Veszprémi Varsány volt, a micsoda meg Pedro Aldomóvar… hát micsodája. De itt még nem tartottam.

Szóval kialakult az állóháború. Patthelyzet köztem, VV és a melegre tévedt művészeti-tervezési igazgató között. A fülbehágó csendet végül Pedro, a Füstösképű törte meg, aki Varsányhoz fordult, és így szólt.

- Akkor felviszem a hölgyet.

- Fel hová? - gyanakodtam. - Kéglire?

- Nem, télire inkább butykosalsót veszek - jött a felelet, majd VV bólintása után Aldomóvar karon ragadott, és kitessékelt a főnöki hodályból.

A szőnyeg szabados rojtjai szokásszerűen tűsarkaimat nyeldekelték, ahogyan visszafelé tartottunk a liftek irányába. Pedro jókedvűen füttyögött meg prüttyögött kísértemben, míg én inkább magam alatt tartottam a szemem. Rutinom aztán kifizetődött, mikor a lábam alól kifogyott bőnyeg (bőséges szőnyeg) felfedte sikált járólapon nem kezdtem újra piruettbe.

Még a liftben is tartottam a számat. Úgy értem, csukva.

Eggyel feljebb mentünk csupán, ahol a liftajtó tártával azonban egyenes arányban államat is lefelé rántotta a gravitáció. Meg a döbbenet.

Kilépvén a felvonóból Óz, a csodák csodája birodalmába jutottam. Megvolt a sárga köves út, a hurrikán a távolban, amely Dorothy-ék házát tanította repülni, de még a kislány kutyája Totó is a közelembe szaglászott, hogy megkapja a harisnyámat. Lyukacsosan, örökbe.

- Ne már úgy, Ottó - legyintett egyet Pedro, mire a kiskutya sutba dobta magát, és eloldalgott.

- Mielőtt megkérdezné, neki könnyebb kimondani az Ottót mint a Totót - szólt az Úr hangja. Valahonnan tényleg látótávolságon kívülről, én legalábbis se nem láttam, se nem komáltam. Túl karcos volt, túl morcos, és túl direkt. Főleg, amikor folytatta:

- Ráadásul azt a harisnyát már én is kinéztem magamnak…

- Eh, úgyse körmöljön vele. Majd elmúlik.

Csak múlna már, aminek múlnia kell. A Füstösképű újra megindult, a helyes - és sárga - útra terelvén. Az emelet totálisan egybefüggött. Nem határolták válasz-, de még csak spanyolfalak sem, egy volt a légtér, egy volt a táj. Mesébe illően berendezett.

- Hol vagyunk? Mi ez? - próbáltam betájolni magam, ahogyan keresztüllépdeltünk a téren. Akárha filmstúdióba pottyantam volna.

- Emez vetkőzésre meg mutatóba való - jött a válasz. Nem volt benne köszönet, de egy kis pöszézés igen.

Mire makacsul megtorpanhattam volna, hogy innen csak akkor tovább, ha végre magyarul is felvilágosítást kapok, a madárijesztő leállította lépteit, s vele együtt az enyémeket is.

- Itt hálj, küldöm a tököröt. Isten véled, drága tyúkocskám - mondta még végül Pedro, és lelépett. Beleveszett Dorothy házának maradványai közé.

Lehet, hogy le kellene állnom az evéssel, vagy legalább kevesebb tudatmódosító kávét innom. Mert ez az egész olyan szürreálisnak hatott, hogy megmaradt harisnyámon a szemek nejlont könnyeztek kínomban.

- Bújjon már ki belőle, így nagyon feslettnek tűnik!

Már megint az előbbi Úr hangja. Csak most közelebbről, a hurrikán által leejtett ház omlatag ajtaja mögül. Mielőtt elléphettem volna az útból, vagy akár csak tűsarkammal letérhettem volna a kikövezett sárga csapásról, ki is nyílt a bejárt, és felbukkant benne egy középmagas pasi. Egyenesen hozzám szökkent.

- Hát itt volnánk - jött az intelligens bemutatkozás. Nem kaptam tőle túl nagy IQ-frászt.

- Volna a fene - próbáltam útját állni a lyukacsosodásnak, de hiába simogattam a harisnyámat, hasadt elöl, nyílt hátul. - Ki maga és mit keresek én itt, akárhol is keresek és akármit? Nekem a melltartó reklám terveit kellene végre prezentálnom, de egyik futóbolond után a következő állja az utamat.

- Ahogyan gondolja, kiskegyed - fonta maga előtt kézbe karjait a csikorgó hang tulajdonosa. - Ha maga stoppos akar lenni, én leszek útonálló. Bár a harisnyájára inkább ráférne némi stoppolás…

- Mi baja a harisnyámmal? Én szeretem az ementáli stílust!

- Nekem speciel a trappista jobban bejön. Igaz, abban nincs lyuk, de legalább nem műszálas.

- Vicces alak maga, lesből támadó mikrofonos rém!

Néztem a pasingert, miközben végleg feladtam alsóruhám kozmetikázását. Néztem a pasingert, és elfogott valami furcsa érzés. Néztem a pasingert, és… a fene, nem is tudom. Olyan természetellenes izé ütött ki rajtam. Irultam-pirultam, islogtam-pislogtam, nedves lett tőle az eszem tokja, hogy leálltam vele cívódni. Persze ő szívózott tovább.

- Na álljon be szépen Dorothy műemlék házikójába, és vegy le végre ezt a lyukrafutott ruhadarabot! Ha végzett, jöhet a melltartó is… úgy értem, a prezentáció.

- Mit képzel maga is… - keltem ki a tűsarkaimból, és olyan pipa fogott el (az irulás-piruláson túl), hogy nem vonultam fedezékbe, előtte kaptam le magam a tíz körmömről a harisnyával együtt.

- Remek, már vetkőzik - érkezett meg a nudizmusra Veszprémi Varsány is. Hátból támadott, s(p)ortszerűtlenül. - Gratulálok, Gergő! Neked minden nő seperc megnyílik!

S míg ők ocsmány-taszító férfimódon élvezkedtek a szituáción, én kezdtem hótkomolyan úgy érezni, hogy nemcsak a harisnyám, de a vérvonalam sem szakadt túlontúl messze a feslettségtől. Azt a bárcás bitorlóját!

Félreértelmezések meleg kínjátéka - IX. Bejegyzés

Péntek 22:21

A folytatás cenzúráért kiált, de én vágok elébe. Meg bele a naplómba. Közben persze lejárt a mosógép meg kihűlt a pizza, úgyhogy visszatelepedtem a gép elé pityereg... illetve pötyögni (Hát Istenem, eszembe jutott Ricsi... meg Karl! Anyúúúú, miért eszik ennyien ilyen forrón a kását?)

Tehát én sikeresen kitúrtam a konkurens próbababát a székből, de mielőtt elkezdhettem volna prezentálni magamat, berobbant a WeaRthUnder vezérigazgatójának irodájába az a félelmetes pasinger, aki felkért engem egy keringőre. Gusztustalan dörzsölős masszírra. Nagyon undi volt! Szerintem az arckifejezésemen is látta, hogy előbb egy orangutánt franciában, mint őt simán, mert gyorsan a szája elé kapta szembetűnően manikűrözött kezeit.

- Dzsókodom, docsánad - torzulta arca elé kapott ujjain át, mire Varsányi Veszprém vagy Veszprémi Varsány (fene se tudta megjegyezni) hangosan ciccegni kezdett. - Mondom, csókolom, bocsánat!

Ezt már szabadult szájjal negédelte felém a füstös képű madárijesztő, majd feszültségoldásként még hozzátette: - Nem úgy értettem!

Csakhogy ezzel nem oldott semmit sem. Sem feszültséget, sem gatyamadzagot. A gyomrom páternoszter felvonóként liftezett fel s alá az oszlani nem képes gusztustalan beszóláson, s mintha még az idefelé jövet, hátam mögött nőcskékről csevegő pasingerek is benne(m) utaztak volna. Hát (ki ne) jöjjön, aminek jönnie kell!

- Akkor hogyan értette?

Gyomromat leültettem, én meg felálltam a székről. Harisnyátlan bátorsággal toltam ki a cicimet. Mind a kettőt, ráadásul egyszerre.

- Tudja kisasszony, csókolom kisasszony… még nehéz rendet tartani a teremben…

- A mit nehéz, a hol?

- Félre ne sértse magát, beképzelt erőszakomba esik, de rettegetett a beszédem.

Azzal mosolygott rám, mint egy tubákot szippantott szelence. Ó, te jó ég, már nekem is félrehord a nyelvem!

Mindeközben a vezérürü… akarom írni vezérigazgató asztala masszív védelmében, karba tett kezekkel figyelte életem legsértőbb jelenetét. Ráadásul nem átallott még sandán mosolyogni is hozzá. Kikérem magamnak a duplikált szexuális zaklatást!

- Akkor én most elmegyek - döntöttem magamra az elhatározást. - Az ügyvédem meg… majd ha lesz valamikor… visszajön. Úgy értem, valamikor visszajön…

Ezt vajon melyik ostoba sorozatból tanulhattam? De ha már igen, legalább miért nem tudom hihetően eljátszani?

Persze, hogy nincs ügyvédem! Meg persze, hogy nem mozdultam egy tapodtat sem! Viszont a légteremben lévő férfiak igen.

VV (a nagyfőnök Varsány) kióvakodott az asztala mögül, a füstös képű erőszaki meg magába roskadt. Fizikailag is, az egyik fotelba, a bugyik-melltartók perverz menedékébe.

Meg kellett szólalnom, hogy lássák, ki van nyeregben.

- Ha babára vágyik, van egy példány a rusnya páfrány mögött. Ő majd bekapja… a masszírt - zúdítottam a fotelben hentergőre. - Virágot a virágnak…

- Teljesen félreérti a helyzetet, Miss SZK&R!

- Mindenesetre nehéz félre nem érteni a „megdörzsölni a micsodámat” kérést - duzzogtam.

A mérgem közben azért szállt el szinte nyom nélkül, mert elnéztem a Füstös Képűt a fotelben, ahogyan lelki agóniáját vívja. Szándékosan nem lehet valaki ilyen barom, a szándéktalanság pedig, ahogyan az apukám tanította, szánni való. Az öntudatomból azonban végre nem engedtem.

- Ja, amúgy van nevem, Mr. WeaRthUnder!

- Oké, oké - billegett egyik lábáról a másikra Varsány. - Bocsásson meg, Emma… ugyebár. Szóval ez az úriember itt - azzal a fotelben fetrengő langalétára mutatott - a WeaRthUnder művészeti-tervezési igazgatója.

Úristen! Hová kerültem? A gazdaságis mufti meg bizonyára egy nyálát csorgató szatír, hogy a bentlakásos pszichopata marketinges főnökről már ne is beszéljünk. Széleskörű a felvétel Addamsék Ruhaboltjába…

- Amúgy portugál. Echte. És úgy beszél magyarul, mint egy random szótárazó számítógépes szoftver. Ismer minden szót, csak éppen a jelentésükkel nincsen tisztában…

Némán szemeztem a Füstös Képű melltartók és bugyik között elmerült alakjával. Szóval ezért barnább az átlagnál. Már éppen jót röhögtem volna a szerencsétlenen, amikor az szólásra nyitotta a száját.

Varsány is tudta, hogy ilyenkor szokott beütni a ménkű, ezért kiráncigálta a ruhák közül a langalétát, és szabályosan elém lökte.

- Hadd mutassam be…

- Pedro Aldomóvar, hisztijére!

- Úgy érti, tiszteletére - tolmácsolta Varsány, és újra sanda mosolygásba kezdett.

Én csak álltam bambán, ráztam a madárijesztő testápoló krémektől és szorítástól mentes puha mancsát, s kezdtem úgy érezni, egy bizarr álomba cseppentem.

- Most csak viccel, ugye? Pedro Almodóvar, mint a filmrendező?

- Dehogy, kisasszony! Én Pedro Aldomóvar lészek. Nem egy meg egy.

- De végülis mindegy - röhögött bele VV a véget nem érőnek tűnő bemutatkozásba. Most már csak kiszabadítottam a kezem az övéből. Mármint a tenyeréből, dehogy nyúlkálok én a gatyája övében…

- Bár ha úgy csesszük - pironkodott a füstös -, én is a hapsikra zavargok…

Jesszus! Nem túl sok itt a melegfront mostanában?

Szatíra a szatírok között - VIII. Bejegyzés

Péntek 21:57

A felettem lakó nénike kiakadt a cigifüsttől. Az, hogy én mit nyelek miatta, sosem érdekes, de ha egyszer (na jó, sokszor) kiállok az erkélyemre szívni a dohányt meg a fogamat, már rögtön világvége van. Nénikénél ég a világ, süti már az Emmus türelemzónáját. Hát sosem hallott még ez a mamó a türelmi rendeletről?

Mindegy, hagyjuk az erkély-jelenetet. A WeaRthUnder-nél tartottam, ideje visszatérni az ottani fellépésemre. Amely nem lett sem parádés, sem csúfos, helyette bizarr, mint az ágyékmasszírozás. Ez most hogy jutott eszembe? Hát pont ez az!

Na szóval, a liftből menekülvén magába süppesztett a hatodik emeleti szőnyeg, tűsarkaimon mintha nádasban jártam volna. Billegtem is, mint a kimozdított kakukkos óra ütemet lóbáló nyelve, csak én nem szabályszerűen. Az viszont már szabályszerűen vérciki volt, amikor a vezérigazgatói iroda ajtaja melletti titkárnőkuckó asztalának estem. Hát nem pont ott fogyott ki a szőnyeg a lábam alól, én meg csúszkálni kezdtem a tükör járólapon. Vagy tükörjáró lapon. Vagy mifenén.

Elég az hozzá, sőt sokkal több az elégnél, hogy asztallapon ragadtam a titkárnőt, aki a mögötte lévő falnak csapódott székestül, dauerostul, bennrekedt sikolyostul.

A körülményekhez képest nem túl körülményesen szedtem össze magamat, tűsarkaimat a hegyükre állítottam, és kínosan mosolyogtam a középmagas árfekvésű kosztümjében letámadott szekreterire.

- Mi a pokol kénköve folyik itt? - nyílt meg szezámszerűen a vezérigazgatói iroda ajtaja, és egy jólszituált fej (értsd: őszes halánték, finoman cserzett arc, dzsordzsklúnis szemek) kukkantott ki ránk. Vagyis inkább a fejhez tartozó arc. És inkább rám, mint ránk.

Egyszóval égtem, mint a belobbantott gázpalack.

- Maga kicsoda, hölgyem?

A hölgy én voltam, a kicsoda viszont nem akart beugrani. Helyette én bújtam vissza hűvösebb bőrömbe, és a kérdezőre rebegtettem pilláim működőképes hányadát.

- Békeffy Emma vagyok az SZK&R-től - csipogtam sután, míg a titkárnő döntő százalékban összeszedte magát, és kiegyenesedett ültében.

- Csak úgy berontott - rondított kéretlenül a bemutatkozásomba a beosztott, mire a főnöki arcfej feléje fordult.

- Hallomásból értesültem róla - tárgyilagoskodott jólesően karcos orgánumával a boss, és tekintetét visszairányozta rám. - Szóval, miügyben, Miss SZK&R?

- A… reklám miatt jöttem - feleltem hiányzó konkrétummal. Egyszerűen nem jött a számra a melltartó szó. Ahol annak valójában lennie kellett, ott is mintha félrecsúszott volna hidegburkolatos kűröm következtében.

- Milyen reklám, SZK&R?

- Hát az… izé… melltartó reklám miatt.

- Jöjjön be, SZK&R! Köszönöm, mánipeni, a hölgy érkezését előre jelezték!

Ez utóbbi a titkárnőnek szólt, aki közben elsimította magán összezilálódott kiskosztümjét, megszólítására azonban ráncba gabalyodott a főnökére irányzott tekintet.

- Nem jövünk ki túl jól, de ez belügy - sandított rám oda nem illő csibészséggel a vezérigazgató (továbbiakban: igazgató), és puhán csukta be mögöttem az ajtót. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam volna, ha nem lett volna mind foglalt. A középméretű irodában álló diriasztal előtt két fotel és két szék váltotta egymást sormintában, de egyik zsúfoltabb volt, mint a másik. A fotelekben ruhahalmok… khm… alsónemű és hálóruhakupacok gubancolódtak egymásba, míg az egyik széken rám hosszúfrászt hozó meztelen női próbababa csücsült keresztbe rakott lábakkal. A másik szék majdnem üres volt, ha nem számítjuk a vászonbőröndöt, amelyből egy garnitúra műanyag láb és kar lógicált kifelé. A garnitúrán egy bábunyit értek.

Az aberráltnak tűnő Csajfelmetsző Jack iroda gazdája egyáltalán nem pironkodott, amikor fogta a próbababát, és erős kezeivel megragadván a sarokban kókadozó páfrány mögé szuszakolta azt.

- Vigyázz, pihenj - humorkodott az igazgató, és a próbababa fenéklenyomatát őrző székre mutatott. - Foglaljon helyet, Miss SZK&R!

Foglaltam, meg momentán elfoglaltam magam azzal, hogy ne legyek túl zavarban. A túl azt jelenti, hogy a harisnyaszemek totálisan leszemtelenedtek a lábamról. Majdhogynem puszta combbal-vádlival ültem a negédesen mosolygó igazgató előtt.

- Veszprémi Varsány vagyok - mutatkozott be a diri, majd lélegzetvétel nélkül folytatta. - Igen, tudom, de még véletlenül sem Veszprémvarsányban születtem. Hagyjuk félre a vicceket!

- Ö… természetesen - hebegtem-bazsalyogtam, mert egyszerűen nem tudtam, hogyan jövök majd elő a farbával. Illetve a mellekkel.

Varsány leült, de nem dőlt hátra, hanem kinyomta a mellkasát. Tán csak nem rá kéne adnom egy próbadarabot? Egy melltartót?

- Boldizsár Róbert felhívott, hogy kezében van a vezérfonal… mármint a magácska kezében, természetesen. No, hadd halljam, Miss SZK&R!

Már igazán kezdtem volna felállni meg kétségbeesni, amikor berobbant az iroda ajtaja, és egy füstös képű, elegáns madárijesztő száguldott be rajta. Közvetlenül közém és Varsány közé.

- Nem megyek többé ágyékmasszírozásra, Varsi! - visította az érkező, majd, miután ráébredt, hogy nincsenek egyedül, hátralesett rám a válla felett. - Csókolom, kisasszony! Nem dörzsölné meg a micsodámat?

Megbízóhoz való átriszálás - VII. Bejegyzés

Péntek 21:32

Rám esteledett. Végre! De ugyanakkor úgy érzem, ma kiléptem a Fényre. Hehe. Túl a projektértekezleten, és túl egy olyan látogatáson, amely kínosan indult (hogy máshogyan, persze), de aztán reményt keltően végződött. Izgatott vagyok. Izgatott!

Azt már nem mondom tovább, ami a hátralévő értekezleten történt. Én ragyogtam, és közösen összedobtuk a reklámhadjárat vázlatát. Kaptam tapsot, meleg pillantásokat, elismerő szavakat - mintha csak nem is rólam lett volna szó. Tényleg! Kicsit úgy érezhettem magam, mintha egy sztárcsajszi bőrében lebegnék.

Aztán gyorsan visszacsüccsentem a földre. Meg a saját gúnyámba. Mikor Róbert kora délután újfent megjelent az irodámban (maga mögött becsukott ajtó, miegymás), már tudtam, hogy készül a vihar.

- Emmácska!

- Anyádka! (Nem, ezt nem mondtam ki, de majdnem. A saját lábfejemre kellett taposnom a tűsarkammal, hogy ne nyikkanjon ki belőlem a riposzt.)

- Emmácska! Feladatom van számodra. Hálás.

- Tehát eleve érezzek hálát érte?

Csípős voltam, mint a Dijoni mustár. Róbert miatt, meg a korábbi tárgyalótermi sikerem miatt.

- Vicces vagy, tudod? - somolygott a főnököm. - Na szóval, fogod szépen a bájos fenekedet, meg a melltartó-reklám vázlatát, és átviszed a WeaRthUnder-höz!

Oké. Róbertnek sikerült eljutnia addig a határig, amelyen átlépve már komolyan fontolóra veszem a „szexuális zaklatás” címkéjű bűvös gépezet beindítását. Ami sok, az sok! Mert lehet, hogy egyesek szemében a fenekem tényleg bájos, de hadd döntsem már el én, ki nézegetheti, és ki nem! Irgumburgum!

- Megyek. De nem a fenekemmel, te meg jól tennéd, ha maradnál a saját szűk kereteid között... azazhogy amúgy is odabenn toporogsz, és nagyon nem illik kifelé kukucskálni a nyáladat csorgatva!

Ellöktem magam a székemről, ujjaim közé kaparintottam a dossziét, és kisétáltam az irodámból. Az ajtót nyitva hagytam magam mögött. Csak a folyosó legvégén vetemedtem arra, hogy elröhögjem magam. Szemem sarkából ugyanis láttam, ahogyan Róbert a döbbenettől sóbálványosdit játszik, és talán még a lélegzete is kihagyott néhány ütemet. Ha mákja van, nem fulladt meg sem mérgében, sem az oxigénhiánytól a szőnyegemen fetrengve. Hogy a fene(kem) essen belé!

A WeaRthUnder a melltartó-reklám megbízója. Ő az óriáscég, amelyik ezeket a nekem is tetsző, szexi és kényelmes cicifogókat gyártja. Az irodájuk egy 5 saroknyira lévő gigantomán office building-ben terpeszkedik, ahol a teljes hatodik szintet elfoglalja. No persze a rucikat nem ott varrják.

Az irodaépületben, a bejárattal szemben, a hall túloldalán 3 lift várta egymás mellett a várakozókat. Nekem a középső tűnt szimpinek, talán azért is, mert két pasi várta előtte, hogy megérkezzen a felvonó. Beálltam mögéjük. Hm, szívesen közéjük furakodtam volna, engem az öltönyös hapsingerek ab ovo képesek levenni a lábamról. Mind a kettőről.

Mivel nem látták, hogy mögöttük tipródom a tűsarkaimon, nem engedtek előre, amikor megjött a lift. Én durcás szájjal léptem be utánuk, ahol aztán rám mosolyogtak, és hagyták, hogy először nyomjam meg a kívánt emelet gombját. Ők hátra húzódtak, én előttük mutattam nekik kosztümös hátamat, és hosszúra meghagyott, égővörös hajamat.

Míg lassan kezdtünk el cammogni a hatodikra (ők tovább kívántak utazni felfelé), a következő beszélgetésnek lehettem fültanúja:

- A tegnapi milyen volt?

- Óvatos típus.

- Mennyire?

- Khm, amíg nem látta, hogy tényleg van nálam... izé... szóval védekező eszköz, nem volt hajlandó még a pulóverét sem levenni.

- Úristen! Néha azt hiszem, ez a „kulcs” mindent megold. Helyzetet is meg... a ruhákat is.

- Megmosolyogtató kis liba volt.

- Szenvedélyes?

Na ekkor akadtam ki. De nemcsak én, hanem a lift is. Úgy megálltunk valahol a negyedik és az ötödik között, mint a pinty. Zakkant a felvonó, és én azt kívántam, valamelyik pacák mögöttem harapja el azt a piszok nyelvét!

Olyan szemekkel fordulhattam hátra, hogy a két öltönyös szájzárat kapott.

- Nyugodjon meg, kisasszony, nem szokott sokáig tartani!

- Az idegrendszerem sem - sziszegtem. Tudtam, mire gondolok, és mintha ők is kezdték volna kapisgálni.

- Amit az imént hallott... - kezdte a másik, a magasabbik. De nem hagytam, hogy befejezze.

- Semmi közöm hozzá. Remélem, hasonló férfiakhoz sem lesz soha!

Mintha csak helyeselné a lift is, tovább indultunk felfelé. Én visszafordultam előre, és amint kinyílt az ajtó, szó nélkül léptem ki a WeaRthUnder irodáinak folyosójára.

Immár mosolyogtam. Jól megadtam nekik, büszke vagyok magamra! Nem hagytam cserben nőtársaimat; különben is, felfordul a gyomrom azoktól a hapsiktól, akik ostoba tárgyaknak néznek bennünket! Szívem szerint beutalnám őket péniszkorrekcióra - olyanra, amely nem ad, hanem elvesz. Végleg!

Ja, hogy mi történt a  WeaRthUnder-nél? Mindjárt leírom azt is, csak most sürgős dohányoznivalóm akadt. De az nagyon nem ér, hogy mindig én szívom a fogamat a taplócskák miatt!