Szombat 09:38
A digitális naplóírásnak
megvannak a maga előnyei. Hogy például nincsen hátramaradó, illetéktelen kezekbe
jutható papír levélszemét, ha a francba hajítom az egészet. Egészen kicsike
nyomóhatás a delete gombon a kijelölés után, és volt kín, nincs kín. De vajon
miért nem akaródzik mégsem megszabadulnom a bithalmaztól, ha a karcos hangú
középmagas pasingerre gondolok, akit VV Gergőnek hívott? Jaj, anyu, vajon
miért?
Tegnapi bejegyzésem után ágyba
nyomtam magam (a vágyaimmal együtt), mert későre járt, s bár ma szombat van, a
munka nekem sajna nem áll meg a lábán. Lábon kell kihordanom. Szóval késő
vágyak, egy gondolat, terveztem, hogy szépen ellazulok a paplan alatt… aztán
hirtelen reggel lett. Jött a 8 óra, mint a meszes, pedig nem is ettem meszet.
Azonnal meszetnékem… izé mehetnékem támadt, mert Róbert, a WeaRthUnder-től
visszatérvén, még a mellemre kötötte, hogy ma reggel 9-kor megbeszéljük a
hogyan továbbot. Amelyből reméltem, hogy nem istenhozzád lesz.
Pontban beértem, az értekezlet
sima volt, mint kötőtűmozgás a nagyi kezében, és arra jutottunk, hogy csúcsra
járatjuk a projektet. Ahol én leszek a G-pont, haha.
Fél 10 körül vágtam be magam az
irodámba, Róbertet kint rekesztettem, legnagyobb meglepetésemre Violától pedig kávét
kaptam. Mifene, csak nem valódi befutó lettem?
A tegnaphoz még hiányzik némi
adalék, amelytől váratlanul kék lett az ég, és kigyulladt a pázsit a szívemben.
Huh, hogy is kezdjek neki? Szóval VV hátulról meglepett - na nem úgy, fúj!
Akkor toppant közém és a Gergőnek nevezett, amúgy tök karcos orgánumú pasinger
közé, amikor éppen szakadék harisnyámból hámoztam ki borotválásra megérett
lábaimat. VV jópofizott Gergővel, Gergő meg jó profihoz illőn vele hebegett. De
közben láttam a szemeit (türkizzöld lagúna kékes csillogással) rajtam
lefetyelni. Mit mondjak, nem csurrant rosszul.
VV smúzolt még kicsit az
értem-hozzám-nekem beosztottal, míg én tűsarkaimba másztam vissza (szövegüktől
meg majdnem a plafonra), aztán szerencsére elgályázott. Ő is Dorothy ajtaja
mögött tűnt el.
- Igazi művészbejáró - fordult
ripsz-ropsz felém Gergő. - Bár jobb lenne, ha egyesek örökre eltűnnének
mögötte.
Hallgattam. A lagúna zöldje hűs
hullámaival nyaldosta a szívemet.
- Bocsánat az iménti
intermezzóért - folytatta az é(r)des hangú. - Üres pasiduma. Utálom.
Extrahosszú ú-val.
- Nem tesz semmit -
nagyvonalúskodtam, miközben színpompás léggömbök rajzottak a szívemben. Mi a
bánat van velem? - Ez csak az én kivételezett osztályrészem. Hetedhét
korosztályon túlról is magamhoz vonzom a pasasok fehérjeállománnyal tömött
fantáziáját. Kész biológiai csoda vagyok, folyton párzásbiológiára kiéhezett
csorda caplat a nyomomban…
Jézusom, mi történik velem? Be
nem áll a szám, és akkor is csupa hülyeség göngyölög ki rajta!
Gergő nevetett. Őszintén,
lábamról lekapóan. Tűsarkaim össze-összekocogtak alattam.
- Soha nem próbált meg még
kezdeni valamit ezzel a nyelvérzékkel? - kérdezte pajkosan a pasi, de nem
sértődtem be tőle. Hiszen a szemeiből felém csapó hullámverés minden
ellenállásomat tisztára elmosta. - Amúgy Török Gergő vagyok, bájdövéj.
Bocsánat, hogy nem ezzel kezdtem.
- Maga azt kezd, amit akar.
Mármint velem. Mármint kezdetnek megteszi. Mármint…
Mármint józan eszem a sárgára
kövezett út fúgái közé illant, én meg ott álltam forróvá hevült szívvel.
Tartózkodó attitűdöm valahogy pőrén-szálán eltűnt.
- Meginna velem egy akármit
akármelyik este? - vágott a közepébe Gergő, és formás csípejére illesztett,
izmos kezei fantáziámban már máshol tapogatóztak. Nálam, rajtam, bennem. Ehem. -
Már persze csak ha nincs ellenem kifogása.
- Én és a harisnyám sem szívesen
szakadunk el magától - nevettem zavaromban. Zavarom-pom-pom, a csudába hají-tom.
- Nem vagyok én olyan… ö… kékharisnya, akivel ne lehetne harisnyaszakadtáig
meginni valamit…
Ekkor egy kicsit elkezdett furán
nézni rám. Na nem annyira, csak mintha a szemeiben ringatózó tenger
csapásiránya vett volna fel némi nyugtalan örvényt. Végül csak megszólalt azon
a leheletbennrekesztő morcos-karcos hangján.
- Hívni fogom. Varsány végül rám
bízta a projekt felügyeletét, de nekem most sajnos haza kell sietnem az én
drágámhoz…
Itt ért véget a világ, már láttam
is síromon a vágott virágtengert. Egyáltalán nem volt türkiz vagy kék. Fekete
tintába mártott, kíntól csepegő, bűzlő-nedvedző rohadt növényhalom borult a
nyughelyemre.
- Tudja, Lara éppen ma 8 éves.
Úgy értem, a lányom. Velem lakik, és megígértem neki…
Tovább már nem figyeltem rá.
Félrehánytam magamról a kegyetlen virágkupacot, és újra kiléptem a fényre.
Lánya van. Vele lakik. Egyedül. Szeretem!
Snassz a vége, fuss el véle!
Kikapta kezemből a melltartó reklám prezentációjának paksamétáját, mosollyal szórta
tele a látóteremet egészen a perifériáig, és Dorothy ajtaján belépve nyommá
veszett. Igazi varázsajtó. Csak nehogy végleg eltűnjön mögötte.
