Péntek 21:32
Rám esteledett. Végre! De
ugyanakkor úgy érzem, ma kiléptem a Fényre. Hehe. Túl a projektértekezleten, és
túl egy olyan látogatáson, amely kínosan indult (hogy máshogyan, persze), de
aztán reményt keltően végződött. Izgatott vagyok. Izgatott!
Azt már nem mondom tovább, ami a
hátralévő értekezleten történt. Én ragyogtam, és közösen összedobtuk a
reklámhadjárat vázlatát. Kaptam tapsot, meleg pillantásokat, elismerő szavakat
- mintha csak nem is rólam lett volna szó. Tényleg! Kicsit úgy érezhettem
magam, mintha egy sztárcsajszi bőrében lebegnék.
Aztán gyorsan visszacsüccsentem a
földre. Meg a saját gúnyámba. Mikor Róbert kora délután újfent megjelent az
irodámban (maga mögött becsukott ajtó, miegymás), már tudtam, hogy készül a
vihar.
- Emmácska!
- Anyádka! (Nem, ezt nem mondtam
ki, de majdnem. A saját lábfejemre kellett taposnom a tűsarkammal, hogy ne
nyikkanjon ki belőlem a riposzt.)
- Emmácska! Feladatom van
számodra. Hálás.
- Tehát eleve érezzek hálát érte?
Csípős voltam, mint a Dijoni
mustár. Róbert miatt, meg a korábbi tárgyalótermi sikerem miatt.
- Vicces vagy, tudod? -
somolygott a főnököm. - Na szóval, fogod szépen a bájos fenekedet, meg a
melltartó-reklám vázlatát, és átviszed a WeaRthUnder-höz!
Oké. Róbertnek sikerült eljutnia
addig a határig, amelyen átlépve már komolyan fontolóra veszem a „szexuális
zaklatás” címkéjű bűvös gépezet beindítását. Ami sok, az sok! Mert lehet, hogy
egyesek szemében a fenekem tényleg bájos, de hadd döntsem már el én, ki
nézegetheti, és ki nem! Irgumburgum!
- Megyek. De nem a fenekemmel, te
meg jól tennéd, ha maradnál a saját szűk kereteid között... azazhogy amúgy is
odabenn toporogsz, és nagyon nem illik kifelé kukucskálni a nyáladat csorgatva!
Ellöktem magam a székemről,
ujjaim közé kaparintottam a dossziét, és kisétáltam az irodámból. Az ajtót
nyitva hagytam magam mögött. Csak a folyosó legvégén vetemedtem arra, hogy
elröhögjem magam. Szemem sarkából ugyanis láttam, ahogyan Róbert a döbbenettől
sóbálványosdit játszik, és talán még a lélegzete is kihagyott néhány ütemet. Ha
mákja van, nem fulladt meg sem mérgében, sem az oxigénhiánytól a szőnyegemen
fetrengve. Hogy a fene(kem) essen belé!
A WeaRthUnder a melltartó-reklám
megbízója. Ő az óriáscég, amelyik ezeket a nekem is tetsző, szexi és kényelmes
cicifogókat gyártja. Az irodájuk egy 5 saroknyira lévő gigantomán office
building-ben terpeszkedik, ahol a teljes hatodik szintet elfoglalja. No persze
a rucikat nem ott varrják.
Az irodaépületben, a bejárattal
szemben, a hall túloldalán 3 lift várta egymás mellett a várakozókat. Nekem a
középső tűnt szimpinek, talán azért is, mert két pasi várta előtte, hogy
megérkezzen a felvonó. Beálltam mögéjük. Hm, szívesen közéjük furakodtam volna,
engem az öltönyös hapsingerek ab ovo képesek levenni a lábamról. Mind a
kettőről.
Mivel nem látták, hogy mögöttük
tipródom a tűsarkaimon, nem engedtek előre, amikor megjött a lift. Én durcás
szájjal léptem be utánuk, ahol aztán rám mosolyogtak, és hagyták, hogy először
nyomjam meg a kívánt emelet gombját. Ők hátra húzódtak, én előttük mutattam
nekik kosztümös hátamat, és hosszúra meghagyott, égővörös hajamat.
Míg lassan kezdtünk el cammogni a
hatodikra (ők tovább kívántak utazni felfelé), a következő beszélgetésnek
lehettem fültanúja:
- A tegnapi milyen volt?
- Óvatos típus.
- Mennyire?
- Khm, amíg nem látta, hogy
tényleg van nálam... izé... szóval védekező eszköz, nem volt hajlandó még a
pulóverét sem levenni.
- Úristen! Néha azt hiszem, ez a
„kulcs” mindent megold. Helyzetet is meg... a ruhákat is.
- Megmosolyogtató kis liba volt.
- Szenvedélyes?
Na ekkor akadtam ki. De nemcsak
én, hanem a lift is. Úgy megálltunk valahol a negyedik és az ötödik között,
mint a pinty. Zakkant a felvonó, és én azt kívántam, valamelyik pacák mögöttem
harapja el azt a piszok nyelvét!
Olyan szemekkel fordulhattam
hátra, hogy a két öltönyös szájzárat kapott.
- Nyugodjon meg, kisasszony, nem
szokott sokáig tartani!
- Az idegrendszerem sem -
sziszegtem. Tudtam, mire gondolok, és mintha ők is kezdték volna kapisgálni.
- Amit az imént hallott... -
kezdte a másik, a magasabbik. De nem hagytam, hogy befejezze.
- Semmi közöm hozzá. Remélem,
hasonló férfiakhoz sem lesz soha!
Mintha csak helyeselné a lift is,
tovább indultunk felfelé. Én visszafordultam előre, és amint kinyílt az ajtó,
szó nélkül léptem ki a WeaRthUnder irodáinak folyosójára.
Immár mosolyogtam. Jól megadtam
nekik, büszke vagyok magamra! Nem hagytam cserben nőtársaimat; különben is, felfordul
a gyomrom azoktól a hapsiktól, akik ostoba tárgyaknak néznek bennünket! Szívem
szerint beutalnám őket péniszkorrekcióra - olyanra, amely nem ad, hanem elvesz.
Végleg!
Ja, hogy mi történt a WeaRthUnder-nél? Mindjárt leírom azt is, csak
most sürgős dohányoznivalóm akadt. De az nagyon nem ér, hogy mindig én szívom a
fogamat a taplócskák miatt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése