Óz, a pojácák micsodája - X. Bejegyzés

Péntek 22:48

Na még ezt az egyet. Kókuszos krémmel töltött csokigolyót meg bejegyzést is. Tudom, tudom, túl sűrűn kapdosom befelé a hízófalatokat, színtisztán tömöm magam, mint a libát. Hát, mit mondjak, nincsen gégerekedésem. A kókuszgolyós csokiizét még Róberttől kaptam délután, miután visszatértem… vagy megtértem Óz, a micsodák birodalmából, ahol Óz maga Veszprémi Varsány volt, a micsoda meg Pedro Aldomóvar… hát micsodája. De itt még nem tartottam.

Szóval kialakult az állóháború. Patthelyzet köztem, VV és a melegre tévedt művészeti-tervezési igazgató között. A fülbehágó csendet végül Pedro, a Füstösképű törte meg, aki Varsányhoz fordult, és így szólt.

- Akkor felviszem a hölgyet.

- Fel hová? - gyanakodtam. - Kéglire?

- Nem, télire inkább butykosalsót veszek - jött a felelet, majd VV bólintása után Aldomóvar karon ragadott, és kitessékelt a főnöki hodályból.

A szőnyeg szabados rojtjai szokásszerűen tűsarkaimat nyeldekelték, ahogyan visszafelé tartottunk a liftek irányába. Pedro jókedvűen füttyögött meg prüttyögött kísértemben, míg én inkább magam alatt tartottam a szemem. Rutinom aztán kifizetődött, mikor a lábam alól kifogyott bőnyeg (bőséges szőnyeg) felfedte sikált járólapon nem kezdtem újra piruettbe.

Még a liftben is tartottam a számat. Úgy értem, csukva.

Eggyel feljebb mentünk csupán, ahol a liftajtó tártával azonban egyenes arányban államat is lefelé rántotta a gravitáció. Meg a döbbenet.

Kilépvén a felvonóból Óz, a csodák csodája birodalmába jutottam. Megvolt a sárga köves út, a hurrikán a távolban, amely Dorothy-ék házát tanította repülni, de még a kislány kutyája Totó is a közelembe szaglászott, hogy megkapja a harisnyámat. Lyukacsosan, örökbe.

- Ne már úgy, Ottó - legyintett egyet Pedro, mire a kiskutya sutba dobta magát, és eloldalgott.

- Mielőtt megkérdezné, neki könnyebb kimondani az Ottót mint a Totót - szólt az Úr hangja. Valahonnan tényleg látótávolságon kívülről, én legalábbis se nem láttam, se nem komáltam. Túl karcos volt, túl morcos, és túl direkt. Főleg, amikor folytatta:

- Ráadásul azt a harisnyát már én is kinéztem magamnak…

- Eh, úgyse körmöljön vele. Majd elmúlik.

Csak múlna már, aminek múlnia kell. A Füstösképű újra megindult, a helyes - és sárga - útra terelvén. Az emelet totálisan egybefüggött. Nem határolták válasz-, de még csak spanyolfalak sem, egy volt a légtér, egy volt a táj. Mesébe illően berendezett.

- Hol vagyunk? Mi ez? - próbáltam betájolni magam, ahogyan keresztüllépdeltünk a téren. Akárha filmstúdióba pottyantam volna.

- Emez vetkőzésre meg mutatóba való - jött a válasz. Nem volt benne köszönet, de egy kis pöszézés igen.

Mire makacsul megtorpanhattam volna, hogy innen csak akkor tovább, ha végre magyarul is felvilágosítást kapok, a madárijesztő leállította lépteit, s vele együtt az enyémeket is.

- Itt hálj, küldöm a tököröt. Isten véled, drága tyúkocskám - mondta még végül Pedro, és lelépett. Beleveszett Dorothy házának maradványai közé.

Lehet, hogy le kellene állnom az evéssel, vagy legalább kevesebb tudatmódosító kávét innom. Mert ez az egész olyan szürreálisnak hatott, hogy megmaradt harisnyámon a szemek nejlont könnyeztek kínomban.

- Bújjon már ki belőle, így nagyon feslettnek tűnik!

Már megint az előbbi Úr hangja. Csak most közelebbről, a hurrikán által leejtett ház omlatag ajtaja mögül. Mielőtt elléphettem volna az útból, vagy akár csak tűsarkammal letérhettem volna a kikövezett sárga csapásról, ki is nyílt a bejárt, és felbukkant benne egy középmagas pasi. Egyenesen hozzám szökkent.

- Hát itt volnánk - jött az intelligens bemutatkozás. Nem kaptam tőle túl nagy IQ-frászt.

- Volna a fene - próbáltam útját állni a lyukacsosodásnak, de hiába simogattam a harisnyámat, hasadt elöl, nyílt hátul. - Ki maga és mit keresek én itt, akárhol is keresek és akármit? Nekem a melltartó reklám terveit kellene végre prezentálnom, de egyik futóbolond után a következő állja az utamat.

- Ahogyan gondolja, kiskegyed - fonta maga előtt kézbe karjait a csikorgó hang tulajdonosa. - Ha maga stoppos akar lenni, én leszek útonálló. Bár a harisnyájára inkább ráférne némi stoppolás…

- Mi baja a harisnyámmal? Én szeretem az ementáli stílust!

- Nekem speciel a trappista jobban bejön. Igaz, abban nincs lyuk, de legalább nem műszálas.

- Vicces alak maga, lesből támadó mikrofonos rém!

Néztem a pasingert, miközben végleg feladtam alsóruhám kozmetikázását. Néztem a pasingert, és elfogott valami furcsa érzés. Néztem a pasingert, és… a fene, nem is tudom. Olyan természetellenes izé ütött ki rajtam. Irultam-pirultam, islogtam-pislogtam, nedves lett tőle az eszem tokja, hogy leálltam vele cívódni. Persze ő szívózott tovább.

- Na álljon be szépen Dorothy műemlék házikójába, és vegy le végre ezt a lyukrafutott ruhadarabot! Ha végzett, jöhet a melltartó is… úgy értem, a prezentáció.

- Mit képzel maga is… - keltem ki a tűsarkaimból, és olyan pipa fogott el (az irulás-piruláson túl), hogy nem vonultam fedezékbe, előtte kaptam le magam a tíz körmömről a harisnyával együtt.

- Remek, már vetkőzik - érkezett meg a nudizmusra Veszprémi Varsány is. Hátból támadott, s(p)ortszerűtlenül. - Gratulálok, Gergő! Neked minden nő seperc megnyílik!

S míg ők ocsmány-taszító férfimódon élvezkedtek a szituáción, én kezdtem hótkomolyan úgy érezni, hogy nemcsak a harisnyám, de a vérvonalam sem szakadt túlontúl messze a feslettségtől. Azt a bárcás bitorlóját!